Vallomás

A temetés után lesétáltak a tópartra. Nézték a vízen csillámló tükörvarázst, a napsugár játékát.
– Gyönyörű! – mondta a lány szomorúan, és belekarolt Tiborba.
– Tudod – fordult a fiú felé – nem akarom elhinni, hogy ezek után ugyanúgy süthet még a nap.
– Pedig sütni fog! – felelte Tibor kurtán.
– Nézd csak! – szólalt meg a lány – Mosolyog a tó! Anyám mindig azt mondta nekem, ha rásütött a nap a vízre, hogy a sugarak csiklandozzák, és ilyenkor a tó mosolyog.
– Butaság ez, Zsuzska, – szólt a fiú fásultan – a tó nem tud mosolyogni. A tóban víz van, meg halak és különböző egysejtűek. Azok élnek, mert életelemük a víz, de maga a tó nem él, és nem is mosolyog.
– Minden él körülöttünk! – vitázott a lány határozottan – Nézd csak! Élnek a virágok, a bokrok. A fák lelkesen játszanak a széllel, néha makacskodnak velük, ám legtöbbször megadják magukat, és engedelmesen hajolnak meg az erősebb előtt. Anyám mindig arra tanított, hogy tiszteljem, szeressem, csodáljam a természetet. Védjem a világát, és örüljek neki, mert e nélkül nagyon sivár és szomorú lenne az életünk.
– Azt hiszem túlzott egy kicsit. – mélázott el Tibor – A természetet védeni kell, ez igaz. De tisztelni? Tisztelni csak embereket lehet. Csodálni csak a szerelmünket szoktuk, vagy azokat, kik nagy dolgokra képesek. A természet van, a valóság része, semmi több. Érted ezt?
– Értem, amit mondasz, – szólt Zsuzska szomorúan – de nem értek vele egyet. Szerintem minden él, mozog, változik körülöttünk, s egy kis hangyának az élete éppoly csodálatos, mint egy forradalmáré, vagy tudósé, csak más az értéke. Az élet értelmét a tetteink értéke határozza meg. Ám az értéktelennek tűnő élet is lehet csodálatos. Ezek anyám szavai, ezeket ő ültette belém még pici lány koromban, s ezek a gondolatok úgy nőttek fel bennem, hogy közben semmit sem veszítettek az értékük igazságából. Egyszer gyalog mentünk haza a szomszéd faluból, és az út mentén végigkísértek bennünket a telefonoszlopok. Anyám ránézett a telefondrótokra, és mosolyogva mondta nekem:
– Nézd csak, kicsi Zsuzskám, milyen szépek ezek a drótok! Hogy himbálóznak a szélben! Ők is élnek. Életük, feladatuk, céljuk van. Üzenetek milliói futkosnak bennük. Vágyakat, álmokat, óhajokat továbbítanak egyik embertől a másikig. Az embereknek nagyon fontos, hogy „ők” legyenek, mégis, ha meglátják „őket” csak szerepük fontossága jut eszükbe, még véletlenül sem gondolnak a létezésük varázsára.
– Mesebeszéd ez! – mondta Tibor – A drótok nem élnek. Nem élhetnek. Az emberek megteremtették őket, mert szükség van rájuk. Nem élhetnek, mert nem éreznek, nem vágyakoznak, nem szenvednek. „ők” csak léteznek, de nem élnek.
– De igenis élhetnek! – mondta dacosan a lány – Élhetnek, mert mi emberek felruházhatjuk őket az élettel. Nekünk jogunk van, hogy életet adjunk nekik, és élni lássuk őket, ha úgy akarjuk. Anyám biztosan jobban elmagyarázná ezt neked. Ő csodálatos asszony volt.
– Igen, – hagyta rá Tibor – ő csodálatos volt, de nem a földön élet. Ő mesevilágot teremtett maga köré, és mindenkit ebben a mesevilágban nevelt. Mindenkit, aki hagyta magát. Téged nagyon elbolondított, és ez talán baj is. Mert az élet nem ilyen rózsaszínű, az élet nehéz, mindenért küzdeni kell.
– Az élet olyan, amilyennek látni akarod! – győzködött a lány – Te teszed rózsaszínűvé, vagy feketévé. Te teszed hangulatossá, vagy sivárrá. Amit anyámtól tanultam, az nem hazugság!
– De nem is az igazság! – mérgelődött keserűen Tibor.
– Nekem az! Mert én hiszek benne. Hiszek a szépben, amit magam alakítok ki magam körül.
– Egyszer nagyot fogsz csalódni – a fiú le akarta zárni a vitát.
– Nem! – mondta a lány – Sohasem fogok csalódni, mert a csalódást is ki lehet színezni.
– Ugyan, ez önámítás!
– Nem! Ez életfelfogás! Életfelfogás, más, mint a tiéd, és ezért nem érted.
– De Zsuzska, az ég szerelmére, ennek így nincs értelme!
– Neked nincs! Nekem van. Én legalább annyira meg vagyok győződve az én igazamról, mint te a tiedről.
– Nem látod, hogy ezek az ő szavai?
– Csak voltak. Most már az enyémek. Most már én viszem tovább az életben, és biztosan tudom, hogy átadom majd a gyerekeimnek, és ők tovább adják majd az ő gyerekeiknek. Ez is lehet egyfajta értelme az életnek.
– Ne haragudj Zsuzska, nem tudlak megérteni.
– Nem haragszom. Te más világ vagy, de ez nem jelenti azt, hogy rossz világ vagy.
– Igen, én más világ vagyok, nekem életszerűek a céljaim, és nem lebegek a föld és az ég között, mint te. Én két lábon járok, és élem az életet. Te csak álmodod azt.
– Lehet, de nekem így szép.
Hosszan nézték egymást, a lánynak könnyes lett a szeme.
– Azért valamit mondanom kell: – bökte ki a fiú, és hosszú évek óta most érzékenyült el először a hangja – Bárhogy is alakul az életünk, bármi történik is velünk, én mindig a bátyád maradok, s te mindig a húgom leszel.
Gyorsan mondta ki, és örült, hogy túl van rajta. Kissé elfordította a fejét, és már sokkal érzéketlenebb hangon szólt:
– Most pedig gyere húgocskám, hiszen anyánk halotti torán nekünk is jelen kell lenni.