Vallomás (Szolnok nekem)

A város esti lüktetését figyelem az idei tavasz első, igazán enyhe délutánján. Kedvenc helyemen ülök, s kifelé bámulok a térre. Mellettem irodalomról beszélgetnek és én boldogan mártózom sörözve, a szavak okos sűrűjébe. Jó most így. Sötétszürke és sárgásfehér felhők úsznak panorámaablakom előtt, körülölelvén a teret, a várost, gondolataimat és a mindenséget. Lányok ülnek tavaszi hangulatban balról. Harsányan nyerítenek néha, s oly mohón falatoznak, mintha egyszerre akarnák behabzsolni a most érkezett évszak minden finomságát. Elcsendesednek végül. Győz az élettan, és az étel.

Bő hónapja élek itt, elhagyva a csöndes, ellassult, életkilátások nélküli Mezőtúrt, szülővárosomat. Az öreg, szívós gyökereket eresztett fa új földbe került, s most a koratavasz friss melegét gyűjti. Kapaszkodni próbál.

Szép az alkonyi ég itt Szolnokon is. Vízpartok közelsége a felhők tejkékjében tükröződik, és az esti levegő lassan megtelik apró, hűvös, a szemnek láthatatlan március-buborékokkal. Emlékmű villog színes élénkséggel, idegenül. Az Agóra Bisztró futurizmusában elmúlt évtizedeim harmóniáját érzem.

Miért vagyok itt? – kérdezem magamtól. Annyi más helyen lehetnék. Otthon is akár, és szerte a nagyvilágban, máshol. Most ebben a városban, ebben az arcát évtizedenként változtató jászvidéki nagyvárosban kaptam helyet. Ide nyertem bebocsátást, ez az aszfalt és betonrengeteg adott számomra ideiglenes otthont, munkát és önbecsülést. Mélyrepülésemből ébresztett Szolnok. Kábán lődörgök még, de éledezem. Szempontjaim, viszonyulásaim változóban, egész bensőm antennaként tör az ég felé, s döbbentem veszem tudomásul: nem érdekel már mi egyféle, mert megismerésre vágyom. Jobban, mint bármikor. Elpazarolt évtizedek vannak mögöttem, melyek csöndes tékozlását önmagam előtt is lepleztem, de így az ötven felé már átfogó értelemet szeretnék.

Szolnok most számadás, új felismerések színhelye, frissen ébredt, szabad gondolatok gyerekszobája. Meg akarok válni végre minden feleslegességtől. Itt úgy döntöttem, szakítok azzal mi nem én vagyok, levetem a magammal hurcolt kényszert, a kizárólagos gondolatok behatároló béklyóját. Megérteni akarok. Viszonyulásaim újak, a körülményekhez másképp közelítek, eddigi meglátásaimat átértékelem, s vannak, mik maradnak, de vannak, melyeket elvetek, mert illúziók útvesztőjébe tereltek.

Megértettem mára: minden sorsunkat irányító körülmény, s általában morális viszonyulásaink is ideiglenesek. Kor és élményfüggőek. Lázad bennem a lelkiismeret néha emiatt, de a felismeréssel nem lehet mit kezdeni. Így van, nincs vita. Nem létezik egy egész életen át kitartó erkölcsi, esztétikai, vagy ideológiai egyöntetűség. Fundamentumunk kizárólag – bármilyen közhelyesen hangzik is – az emberi jó. Az egykor belénk sulykolt nagy igazságok rendre olvadoznak. Csak a mindenkori emberi jóra törekvés érvényes. Az pedig, bizonyos tekintetben mást jelent nekem, s mást neked, ha tetszik, ha nem. Annak mértékegysége maga az ember, az aktuálisan létező jelenségekre reflektáló, élő, spirituális lüktetés, az anyagba álmodott energia. A szuverén indivíduum.

Minden ideológia, ami túlmutat az értelmezhető holnapban gondolkodón, érvénytelen. Hajlok arra, hogy kimondjam: ami ideológia, érvénytelen. Csakis valóságok léteznek. Az én valóságom, a te valóságod, s ezek egészséges szintézise. Nem érdemes áldozni olyasvalami érdekében, amely ebben a térben nem értelmezhető. Ami így nincs, valószínűleg csak ideológia. Fontosnak vélt, csinált kiút. Hamisság és kreatúra. Maga a szó is körmönfont, mesterkélten tudálékos, s amit adni képes, csak gyártott ötletek egymásba fűzése. Nem akarok többé hinni nekik. Már prófétáiktól is idegenkedem, s attól tartok, viszolygásom túl látványos.

Szolnokot ma menedéknek szánom. Az ismeretlenség, az újrakezdés tiszaparti ihletettsége friss lehetőségeket kínál. Reggelenként, mikor munkába indulok erre gondolok. Zagyva híddá, s Hild térré nyílt a világ. Kisvárosom helyett álmodom ezt a szűk tágasságot. Ott láthatatlan voltam, itt csak idegen vagyok. Újraindulhat minden. Ezt akartam. Szolnok most ennyi. Nem várok mást tőle. Valami végleg elmúlt, de talán a semmi előtt van még néhány köröm. Ezért vagyok itt, hogy legyőzzem a semmit. Szolnok nekem nem megyeszékhely, hanem a máshol. Néhány méter mély víz, mely, ha úgy akarom, elrejt. Innen még felemelkedhetek, de a döntés szabadsága időt enged. Nem kell találkoznom azokkal, akikkel nem akarok. Nem muszáj vitába szállnom máshogyan gondolkodókkal, s nem kell okvetlenül egyetértenem a velem hasonlókkal. Itt még szubjektív szabadságot kunyerálhatok. Itt még élhetek behatárolt meghatározottság, rosszindulatú minősítgetés nélkül. Idegenségem katartikus kívülállást biztosít, távol dacszövetségektől, s mindenféle egyéb kisiklatott ösztöndinamikától. Nem ismerek mást, akinek Szolnok ugyanezt jelenti. Ettől különleges nekem. Messze még innen a polgári kultúra kiterjedtségének igénye, de mindenképp ellépés a kisváros belterjes ordenáréságának áporodottságától. Idejöttem, tehát eljöttem. És a lényeg ebben rejlik. Eljönni, mikor kitaszíttatsz, s mikor mindennél fontosabb légzőkészülékhez jutni. Értékelni ezért a zagyva-parti alkonyt. Megismerni közeli ismeretlenségeket. Mélyre merülni a legsekélyebb vízben, s nem kérni búvárruhát.

Persze, látom, ez a város is pusztul. Tragikus gyorsasággal, ugyanúgy, mint a nagy egész. Csillog még, hivalkodik belül a városmag forgatagában, mert ott szökőkutas, álmodozó, de kicsivel kíjebb, már halott. Néhány belső kocka, rejtelmes térbeli idom csalogatóan csábít, de a hosszas ottlét mégis kijózanít. Nagyvárost imitál ez a hely. Úgy tesz, mint én: még utoljára levegőt vesz, s élni próbál. Velem lélegzik. Szívverését tapintom. Lüktetése, véráramának gyorsaságával ébred bennem reggelente. Különös elhívás Szolnok. Talán feladat, talán csak megoldás. De bármi is, nekem most túlélés.

Magányra törekszem itt. Bárokban ülök esténként, figyelem a szolid nyüzsgést. Körülöttem lassan átrajzolódik a világ. Amit érzek, nehezen megfogható. Nem, nem vagyok boldog. Valami egészen más ez. Megfigyelő lettem. Megfigyelő és reménytelenül kívülálló. Hitetlen hívőként vagyok régi vallásaim lázadója. Minden reggel megbánom, hogy elszórtam éveim, és már nem tudtam hinni tovább, de alkonytájt újraálmodok időt, létet, s hitet. Bárgyú tekintetekkel, s hümmögő szöszmötöléssel találkozom néha, mikor érzékeny nyitottsággal mások előtt beszélek ezekről. Csak kevesen értenek.

Folyamatosan távolodok szerepeimtől. Létem hártyáit lefejtették az évtizedek. Látom már: órás, zenész, jogász sohasem voltam, s meglehet író sem vagyok. Nem tudom ki vagyok. Akár senki is lehetek. Messziről figyelek minden egyszervolt illúziót, hisz azoknak túl sokszor hittem, s bennük, hamis pózban, magamat is látni véltem. Igen, megváltoztam. Más ember lettem. Nem valami külső csapás, sokkal inkább egy organikus, belső folyamat végeredményeként. A megfigyelés stádiumába kerültem újra. Munkám most is unalmas. Hatósági. A székház betonvilágában botladozom bárgyún, megalkuvón. Buta poénokon vigyorgok másokkal, másokon. Eljátszom a szerepet, mit rám osztottak, és mit elvárnak tőlem, de a megfigyelői státusz mégis ismeretlen izgalommal bíztat. A „jöhet még” érzése, a senkik bizakodása lendít tovább, hisz a senkik életét élem, pedig tudom, a senkik sorsa szürke, s nehéz kő. Ma éppúgy senki vagyok itt Szolnokon is, mint odahaza voltam, csak a közeg sűrűbb és talán a hit erősebb, hogy a nagyobb lehetőség kínálta remény mellém ül majd az egyik szomorú őszi estén, miközben az Agóra futurizmusát figyelem.

Alázattal élek a jászkun fővárosban. Keresőn. Örülök az ittlétnek, de tudom, hamarosan innen is indulnom kell tovább. Portékáim lesznek a leírt sorok, néhány esti emlék, a Gutenberg téri lakás, és a város mentőöv élménye.

Mély levegőt veszek, s kifelé bámulok az Agóra sötéten csillanó november-ablakain. Söröm sárgán kínálja magát. Fiatal férfiak diskurálnak komolykodó felnőtt hittel, hangos lendülettel a túlsó asztalnál. Rájuk nézek, s mosolygok. Érzem ismét, idegen vagyok. Évszakok, álmok csöndes megfigyelője, meg nem érkezett időutazó.

Élveboncolom egykori önmagam. Meghasonlásaimmal naponta szembe kell néznem, mert meghatározott létem itt is erre kényszerít. Gondolataim édes-sós közhelytengerek. Elfogadásra szomjazom és újra fiatalságra. Rock and rollra, heavy metalra, hosszú hajra és sörre. Koncert-izgalomra. A lázadás kábulatára. Bárhová megyek, ezektől a kísértetektől nem szabadulok. A múltidő fekete mocsarában kétségbeesve keresek szilárd, megragadható örökérvényűségeket, hogy rájuk állhassak és elrugaszkodhassak ismét. Néha még találok ilyet, s kapaszkodom.

De tovább kell húznom magam a feszes sorszsinóron felfelé. Nem maradhatok így, s nem maradhatok itt sem. Most már nem. Időszerűtlen, s megkésett minden érzelgősség. Megkésett és hiábavaló.
Csak egy megálló Szolnok, így érzem. Nem lehet több. Sziget, de még nem szárazföld. Öregedni elég csupán, és én nem akarok öregedni. Dolgom van. Föl kell lobbannom újra, s ha kell, mások helyett is megteszem. Ezért vagyok itt. Ebben hiszek.