Vallomások – Haragos istennő

Ma sem tudok szebbet és jobbat egy kikönyökölt pulóvernél. Ezt azóta tudom, amióta láttam rajtad a sajátomat. Abban a percben minden megváltozott.

Nem értetted, egyszeriben miért olyan nehéz nekem megölelnem téged. Először nem értettél akkor, de aztán egyre gyakrabban. Többet persze nem láttad rajtam azt a holmit, és azt hitted, megutáltam. Mert sosem lehettél tanúja, amint titokban előveszem, és mohón teleszippantom lelkemet lelked illatával.

Amikor kimostad, szomorú lettem. Majd ismét vidám, amikor dérrel-dúrral azt mondtad, akkor majd elhordom én! Haragos istennő… sosem öleltelek, ha épp viselted, de a ruhásszekrényhez gyakran elzarándokoltam lopva, és arcomat titkos imádattal fúrtam bele a legszentebb puhaságba.

Egy napon aztán nem találtam többé. Kidobtad? Így történhetett. Sohasem kérdeztem, de mindig fájt, ahogyan fáj az ősz a nyárnak. Te persze boldogan bújtál megifjodó, szaporodó öleléseimbe, s én közben hiába reméltem, többé már nem öltöttél magadra engem.