Változás

Egy ember áll a Tükör folyosó közepén.
Férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek? Nem fontos. Nem ez a lényeg. Innen nézve, talán el sem tudnád dönteni. És az sem fontos tényezők közé sorolandó, hogyan került oda egyáltalán.
Hősünk, akit joggal nevezhetünk így, két tükör közé állt. A tükrök egymással szembe néznek, így tükröződnek egymásban. Tükör, a tükör tükrében, újra és újra. A végtelenség elbűvölő és rémisztő képzete.
Belebámulsz egy hosszú, véges-végtelen hosszú promenádba. Vagy csak annak tetszik?
Emberünk ott téblábol a közepén.
Előtte tükrök végtelen sora, s mögötte is, tükör garmada. És ha megfordulna, ugyanez változik visszájára.
Csak be kéne hunynia a szemét és lépni néhányat oldalra, de Ő képtelen erre. Ő már a végtelen rabja.
Rákiáltok! Vajon hall-e? – Hé, Te ott! – és a hangom végtelen betűárrá dagad, és sokszorozódva zúg, dübörög végig a tükrök között. Úgy, hogy még Én is megijedek saját magamtól. Elragad a hirtelen nyert erőm, és újra kiáltok, úgy, hogy észre sem veszem. – Hallasz?! Hé hallasz engem? – És földrengések robaja rázza fel a valósággá válni vágyó folyosót. Árad és majd’ elnyel mindent. Észbe kapok, talán el is szégyellem magam. Elhallgatok. Kezeim számra tapasztom.
Ő a nő vagy férfi, felnőtt vagy gyerek, lassan, fáradt közönnyel felém fordítja fejét.
Ráébredek, hogy csupa szürke. Szürke haj, és szürke ábrázat, seszínű szemek…
Szürke szája nem formál szavakat, csak gondolattal beszél velem. Nem szakítja meg a szent csendet és a törékeny harmóniát, amelynek zsinórjára a végtelenjét fűzte.
– Hallgass! – küldi felém – Csitt! Te taknyos! Ki vagy? És kinek hiszed magad? – hirtelen kicsinek érzem magam és elveszettnek.
Pedig, eddig Ő tűnt annak. Most nagyon öreg és bölcs.
– Hát hallgatsz végre? – gondolja felém megenyhülve. Arcán olyan mosoly fut át, mintha egy komisz unoka lennék, aki rosszalkodott, pórul járt és most ölbe kapták a kis csibészt.
De ez, hamar elmúlik. Megint a tükörbe bámul. Kitudja melyikbe a sok közül. De közben, mégis mintha új gondolatot küldött volna felém, megértem, mi a helyzet.
Elindul, végig a folyosón. Minden újabb tükörben magát látja. És magával még valamit. Helyet, embert, tárgyat, illatot, fényt, vagy érzést. Mindet megérti, és a jót megőrzi, a rosszat feldolgozza, de semmit sem feled el. Lépeget, egyre tovább – tovább…
Változnak a képek és változik Ő is. És mégis önmaga marad. Jelleme fejlődik és szelleme magasabb létre tör. És mindezt úgy, hogy az arckép, ott a tükörben végig Ő marad. Még mindig itt áll, de mégis távolodik. Kiáltanék, de nem teszem. Csak hangosan gondolok. Távolodik. Szinte már alig látom. Homály.
Kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, a kezem kicsit zsibbad, ráfeküdtem. A Nap a függönyön játszik, színes foltokkal festve a padlót. Lenyomom az ébresztőórát, mielőtt megszólalhatna. Felkelek és elindulok a fürdőszobába. Kint a szélben táncolnak a falevelek. Megállok a mosdó előtt, és a tükörbe pillantok.
Most már mindent értek.