Vámpír szív II/4

IV.
Új élet, új problémák

Alexandra hétfő délután megérkezett az írországi rezidenciára. Vele volt az otthoni birtok felügyelője, Jürgen Klein. Mindkettőjüket Alexander tejhatalommal ruházta fel, így ők döntöttek most életekről és halálokról, vagyis inkább a maradásról, és elbocsátásról. A férfi harminc éves volt 170 cm magas, rövid barna hajú, zöld szemű. Látszott rajta, hogy a felelősségteljes munka szigorúvá tette. Nem ismert ebben a munkában kegyelmet, és nem tűrte a fegyelmezetlenséget. Elmondták, miért vannak itt, és mit várnak el az emberektől ahhoz, hogy tisztázzák magukat a vád alól. A birtok vezetője, egy huszonéves, fekete hajú, kék szemű fiatalember, Conway MacDermot volt, akit két éve választottak meg vezetőnek. Mindenki lelkiismeretesnek ismerte, s eddig nem volt vele semmi baj. Az ottani inspektor húsz évvel volt öregebb, kissé már őszülő vörös hajú, kék szemű férfi volt, a neve Harbin Power. Jürgen szigorúan vizsgálta a két férfit, miközben bemutatkoztak. A házban húsz cseléd dolgozott, vezetőjük egy eléggé meggyötört idegállapotban lévő vékony, madárcsontú kis öregasszony volt, Morna Collins. Alexandrának csak félve számolt be a gondjairól, attól tartva, hogy új úrnője nagyon haragos lesz, és kiabálni fog vele. A lány a beszámolót a könyvtárban hallgatta.
– Szóval akkor, mi is itt a gond, Frau Collins?
– A háztartás, kisasszony. Az egész ház szalad, mindent magamnak kell elvégeznem, mert a cselédek lusták, és nem akarnak dolgozni.
– Miért nem vált meg tőlük?
– Mert akkor aztán végképp nekem kéne mindent elintéznem, és nehezen lehet új embereket találni.
Alexandra látta, hogy ez mennyire megviseli az asszonyt, s úgy gondolta, ideje felmenteni a szolgálat alól.
– Rendben van, majd találunk erre megoldást, de addig is, kérem, hozza át nekem a háztartási könyveket!
– Máris.- mondta az asszony, és elsietett.
Rövidesen egy hatalmas könyvvel tért vissza, és átadta a lánynak.
– Köszönöm.- szólt mosolyogva.
– Tehetek Önért még valamit?
– Igen, ha hozna nekem egy kis innivalót, és ha eljön a vacsoraidő, küldesse ide az ennivalót. Ja, és mielőtt elfelejtem. Este érkezik pár úriember, akiknek érkezéséről azonnal értesít engem. Szállásolja elő őket, és ha valamit óhajtanak, tegye meg.
– Rendben.
– Most mehet!
Az asszony elment, s Alexandra belemélyedt a háztartási könyvekbe, melyek nagyon kevés információt tartalmaztak a kiadásokról. Túlságosan is keveset, ám a lány nem hibáztatta az öregasszonyt, aki így se tudta, merre kapjon a száz probléma megoldásban.
A birtokon volt egy kis ház, melyben régen a vadőr lakott, és amit most Jürgen kapott meg. Szép, tiszta, és rendes kis ház volt. Falait kőből rakták, és szép faszerkezetes teteje a leginkább egy parasztházhoz tették hasonlóvá. Alexandra azt szerette volna, ha a férfi a kastélyban lakott volna vele, ám ő ezt elutasította, mondván, így jobban fog menni a munka, és nem zavarják majd egymást. Ő is épp a számadást nézte át, s nagyon elégedetlen a könyvelés igen pontatlan, és hiányos volta miatt.
– Ez egyszerűen nem lehet igaz!- bosszankodott.
Végül félre tette a könyveket, és elhatározta, hogy mielőtt a gazda hazamegy, elbeszélget vele egy kicsit. Hamarosan egy cselédlány jött, aki a vacsoráját hozta, s akit megkért, küldje be hozzá a gazdát. A kastély könyvtárában ez alatt Alexandra is végzett a szintén hiányos háztartási könyvek átvizsgálásával, s épp a vacsoráját költötte el, majd neki látott, hogy levelet írjon az apjának, amiben tudatta a helyzetét, s kérte, hogy engedje meg a régi házvezető felmentését, s kérte, küldjön egy olyan embert helyette, aki vaskézzel tudja irányítani a dolgokat. Reggel majd rábízza valakire, aki elviszi a levelét az apjának. Fáradt volt, így elment a Morához, s kérte, mutassa meg a szobáját. Az asszony erre felvezette az előcsarnokból nyíló lépcsőn az első emeletre, ahol egy tágas, déli fekvésű szobát adott neki. A lány elégedetten nézett körbe a szép, tiszta, tágas szobában. Az ajtóval szemben egy sötét színű fából faragott ágy, mellette fehér márványból kirakott kandalló, ami ontotta a meleget, mivel jól megrakták. Az ágytól balra egy ablak előtte egy íróasztal és szék. Az ablak előtt szép fehér függöny. A padlón szép díszes keleti szőnyegek.
– Nagyon szép. Mondja csak, az úriemberek, akiket várunk, megérkeztek?
– Igen, meg.
– Hívja ide őket.
Morna elment, s hamarosan két férfi társaságában tért vissza. Mindketten jóképűek voltak, arc alapján mindössze tizennyolc évesnek tűntek, ám a lány tudta, hogy már több száz évesek valójában. Az egyik barna volt, a másik fekete.
– Jó estét, uraim!- szólt a lány, mire a két férfi mélyen meghajolt.- Remélem útjuk kellemes volt, és nem érte Önöket semmiféle atrocitás.
– Köszönjük, kisasszony, az utunk kellemesen telt. Mint tudja, mi, és még néhány emberünk fogja biztosítani a védelmüket, de ha van más kérése, szívesen teljesítjük.
– Igen, lenne itt egy levél, amit minél előbb el kéne jutatni a herceg úrnak. Ha valamelyikük vállalná, azt megköszönném.
– Majd én vállalom.- lépett előre a fekete hajú férfi.
– Köszönöm, ez nagyon kedves.
– Sürgős? Vár azonnali választ, hölgyem?
– Nem, nem várok, csak lehetőleg még hajnal előtt érjen haza a levéllel.
– Igenis. Akkor én megyek.
– Rendben.
A férfi elhagyta a szobát, majd a folyosó sötétjében köddé vált. A lány ekkor a másik férfihoz fordult.
– Megkapták a szállásukat?
– Igen, meg, és nagyon köszönjük a szívélyes fogadtatást.
– Ennek örülök, és nincs mit. Most pedig további szép estét, és jó éjszakát! Holnap este tisztázzuk a játékszabályokat!
A férfi meghajolt, és távozott. Alexandra, pedig fáradtan levetkőzött, és lefeküdt. Kíváncsi volt, mit válaszol az apja a levelében, és teljesíti-e a kérését, vagy visszautasítja. Remélte, Alexander gyorsan cselekszik, és megadja neki a szükséges támogatást. Másnap este már a kezében volt a herceg levele, melyben megígérte, hogy elküldi a szükséges embert, de előbb közölje az asszonnyal a dolgot. Alexandra behivatta a házvezető nőt, és közölte vele, hogy felmenti a szolgálat alól. Addig még betöltheti a posztot, amíg az új házvezető meg nem érkezik. Látta a szomorúsággal vegyes megkönnyebbülést az asszony arcán.
– Ne búsoljon, Frau Collins! Higgye el, jobb lesz így! Isten nem erre a pozícióra teremtette Önt, és végre kipihenheti magát!
– Köszönöm, kisasszony, de hát harminc éve igazgatom ezt a házat, s most nagyon nehéz lesz nyugállományba vonulnom, úgy, hogy nem vár rám otthon senki az unalmon és a magányon kívül.
– Nincs családja?
– Nincs, senkim, csak egy húgom, aki messze lakik tőlem, és rég nem láttam.
– Akkor ideje, hogy meglátogassa!
– Valóban!