VIII.
Ismeretlen rokonok
– Hogyan, uram?- kérdezte hitetlenkedve Alexandra
– Jól hallotta. Az Ön birtoka az én, vagyis inkább a MacSween család tulajdona, amit szeretnék visszakapni.
– És ha én nem hiszem el? Tudja egy olyan, ember, aki elrabol, nem árulja el a nevét, az ne bizonygassa nekem, hogy van egy olyan birtoka, ami már legalább háromszáz éve a Wallensteinek tulajdona, és amit visszakövetel. Nem hiszem el, amíg nem mutat bizonyítékot arra, hogy a maguké az a föld.
– Ne aggódjon, természetesen hoztam bizonyítékot.- mosolyodott el a férfi, s egy lapot nyújtott át a lánynak, aki megnézte. Egy tulajdonjog papír volt, melyen ott szerepelt a birtok neve.
– Nos, elégedett?
– Ilyet bárki tud hamísítani.- morogta a lány, pedig meggyőző volt a papír, és a rajta lévő írás.
– Még mindig kételkedik? Miért olyan biztos benne, hogy a birtok a magáé?
– Ezt én is kérdezhetném. De maga miért olyan biztos, hogy én el akarom adni magának? Hány évig volt a birtok az Önöké?
– Az őseim az első felfedezőkkel érkeztek ide, s az óta is itt élnek. A birtok az 1100-as évek, vagyis az alapítása óta a miénk, és ragaszkodunk hozzá. A maga és az én dédnagyanyám viszont a maga dédnagyapjához ment hozzá, s ezzel elvesztettük a birtokot, mivel az ő apja nászajándékként odaadta a legjobb birtokot, amiből a Wallensteinek meggazdagodtak.
– Tudom, ismerem a családi mesét, miszerint a „dédnagyanyám” átíratta a férje nevére a birtokot, mondván neki nem kell, s ő megelégszik a használata jogával, s itt sok időt töltött, mikor a férje épp nem volt otthon, vagy a családi válságok elől menekült, és visszautasítom a nyerészkedés vádját! Valamint közlöm, hogy nem adom a birtokomat!
– Ezt inkább egy kellemes reggeli után beszéljük meg. A korgó gyomor rossz tanácsadó, nekem elhiheti. Rántsa meg az ágya melletti fogót, kedvesem.
Alexandra engedelmeskedett, s hamarosan egy fiatal cselédlány jelent meg egy terjedelmes tálcán hozva a reggelit. Beszélgető partnere, mialatt felszolgálták a reggelit, észrevétlenül kisurrant. Alexandra ezt csak akkor vette észre, mikor egy kérdésére csak a csend felelt. Fogva tartója nesztelen léptekkel végig ment egy hosszú, és szűk folyosón, majd a folyosó végén lement a széles lépcsőfokú, vörös futószőnyeggel letakart márványlépcsőn, majd a tágas előcsarnokon, melyben egy kicsit megállt, s szembenézett a teljes pompájában ragyogó nappal, majd ismét elindult, és az előcsarnok északi végén benyitott egy tágas helységbe. A helység az ebédlő volt, ahol azonnal szembe találta magát egy hosszú, sötét színű hosszú asztallal, és a hozzátartozó székekkel. Megállt a küszöbön, s várt, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Ahogy ott állt a fény és az árnyék határán, látni lehetett hosszú, hátközépig érő szőke haját, s fekete ruháját. Az arcát csak félig engedte látatni a fény, de ami látszott belőle, az alapján huszonegy- huszonkét éves lehetett, és a szem olyan kék volt, mint a legkékebb ég.
– Itt vagy, nagymama?- kérdezte a fiatalember.
Kérdésére egy reszelős hang felelt.
– Gyere be, fiam!
A fiatalember bement, majd engedelmet kért, hogy elhúzhassa a függönyöket, amit meg is kapott. Az ebédlőt elöntötte a korai fény, s a fiatalember szembe nézhetett a vékony, madárcsontú hatvan éves, erősen ezüstös hajú, zöld szemű öregasszonnyal, s a mellette ülő vele egyidős, szintén szőke és kék szemű lány testvérével.
– Nos, hajlandó elfogadni a kisasszony az ajánlatot, Ciaran?- kérdezte az asszony, s a kezében megmozdult az ezüst kutyafejű bot.
– Nem, de dolgozom rajta, hogy megpuhítsam.- morogta a fiú.
– Akkor igyekezz! A hitelezőink egyre türelmetlenebbek.
– Majd én inkább átveszem ezt a feladatot Ciarantól, nagymama- szólalt meg a lány.
– Nem, Kaelea, köszönöm, de bízom a bátyád rábeszélő képességében.- mondta határozottan a vénség.
– Mondd csak Cairan, eszik a vendégünk?- fordult most a húga a fiúhoz.
– Igen.
– Akkor tegyük ezt mi is, aztán mehetsz megint puhítani.
– Nem hinném, hogy menni fog. Túlságosan makacs.- intett lemondóan Cairan.
– Ilyenek a Wallensteinek, de majd hatunk rá.- mosolyodott el a vénasszony, miközben felkapta az előtte lévő asztalról a csengőt, s megrázta.
– Hogyan?
– Felajánlunk neki valami igazán szépet. Például ezt.- azzal egy dobozt vett el a mellette lévő székről, s felbontotta.
A két testvér elámult, mivel egy gyönyörű smaragddal és gyémánttal kirakott nyaklánc volt a dobozban.
– De hisz ez a családi ékszer! Ezt nem adhatjuk neki oda!- kiáltott fel Kaelea.
– Nem adjuk neki, ez csak egy eszköz, amivel jobb belátásra bírjuk.
– És ha nem érdeklik az ékszerek?
– Minden nőt érdekelnek fiam az ékszerek, ezt jegyezd meg! Szeretik, mert szép, a csillogásáról, pedig ne is beszéljünk!
Ekkor felszolgálták az ennivalót, s reggeli csendesen lezajlott. Mikor végeztek a fiú felállt, s indulni akart, ám az öregasszony hangja megállította.
– Ezt ne felejtsd itt!- szólt, s átadta a nyakláncot tartalmazó dobozt, amit a szólított átvett, s távozott. Alexandra hercegnő ez alatt az ágyában ült, s azon gondolkodott vajon miért akarják ennyire megkaparintani a birtokot ezek az emberek, hiszen a nagyapja házassága, és a szerződés révén hivatalosan az övék. Jól tudta, hogy a birtok sok pénzt hozott eddig is a családjának, s lehet, hogy ezek az emberek megirigyelték ezt? Fogalma sem volt arról, hogy a nagyanyja ehhez a családhoz tartozott, hisz az apja nem szívesen mesélt róla neki és Erich-nek. Mindössze csak a nagyanyja szívtelen és gonosz jellemét ismerte, s azt tudta még, hogy szintén ír volt. De mi köze ehhez a nagyanyjának, s milyen jogon takaróznak vele ezek az emberek? Lehet, hogy ő is ebbe a családba tartozott, s az a férfi nem hazudott, s apapírok is igaziak voltak? Nem tudta, de egyet biztosan tudott. Akár köze van a nagyanyjához annak az átkozott birtoknak, akár nem, ezek a halandók nem kapják meg! Ha voltak olyan ostobák, hogy kiengedjék a kezük közül azt a földet, akkor nem kapják vissza olyan könnyen! Szó sem lehet róla, hogy a jelenlegi legjobb anyagi forrást biztosító földet átadja nekik! Jól tudta, hogy akié a föld azé a hatalom, a siker és az anyagi jó lét minden könnyen megszerezhető kényelme és biztonsága. Ismerte saját makacsságát, és elszántságát. Ha annyira meg akarja kapni a birtokot, győzze meg, ha tudja!
Cairan ez alatt felért a lány szobájához, és belépett. A hercegnő felnézett rá, s jóképűnek ítélte meg. Most próbára teszi a fiút, s meglátja mennyire képes ellenállni egy félvámpír csáberejének. Elfeledteti vele ezt az ostoba eladást, s térdre fogja kényszeríteni pusztán a rágyakorolt bűvöletének erejével. Lehet, hogy a végén meg is öli, vagy a segítségével megszökik, s csak azután öli meg. Majd meglátja. Ismerte, már a halandó férfiak vonzódását hozzá, s most ezt hasznosítja.
– Megreggelizett, kisasszony?- szólalt meg a Cairan.
– Igen. Mit akar tőlem?
– Hoztam magának valami szépet.
– Micsodát?- kérdezte a lány lágyan.
– Ide nézzen!
Azzal elővette a nyakláncot, s a lány elismerően bólintott.
– Igazán csinos kis darab.
– És milyen jól állnának ezek a smaragdok a szeméhez. Ha ezeket a köveket nézem, a maga szeme jut róla eszembe.
– Igen?- nézett rá a lány, majd kimászott az ágyból, s a fiú elé állt.- Miért?
– Nem is tudom, talán a ragyogása miatt. Pont úgy szikrázik a fényben, mint a maga gyönyörű tekintetének csillogása.
Alexandra halkan felnevetett. A nevetése hamiskás volt, s úgy csilingelt, mint valami apró csengettyű, Cairant azonnal elbűvölte. Belenézett a lány tekintetében, amiben ott izzott az apjától örökölt halálhozó vámpírpillantás, de a bujaság is volt benne elég, és amit a fiú képtelen volt józanésszel kibírni. Feltámadt benne a vágy ez iránt a lány iránt, aki itt állt előtte, mint valami rossz, kacérsággal teli tündér. Elindult a hercegnő felé, aki erre várt. Látta, hogy Cairan kezéből kiesik a nyaklánc a szőnyegre, ahogy elfelejtkezik mindenről. Hagyta, hogy Cairan átölelje, és megcsókolja, de mikor már a fiú kezdte volna levetkőztetni, átharapta a torkát, s az utolsó csepp vérét is kiszívta.
„Könnyű volt, túlságosan is könnyű!”- gondolta a lány, mikor hagyta, hogy a holttest kicsússzon a karjából, s elterüljön a földön. Lehajolt a nyakláncért, s a fiú véres sebére rakta.
„Így jár mindenki, aki egy félvámpírral kezd!- gondolta megvetően. Azzal óvatosan lopakodva hagyta el a szobát, hogy végre ismét szabad lehessen, és hazatérjen.