Vámpírvadászok 1. Felkelések kora

1. Fejezet: A gmorak csapdája

A sarki utcalámpa fénye rávetette az éjszaka árnyékát a háztömbnél álldogáló fiúra. Fekete ballonkabátjába és sötét, arcába hulló tincseibe belekapott a metsző szél.
Kezein ujjatlan bőrkesztyű feszült. Az őszi hidegben teljesen kihűltek tagjai, de ő rendületlenül várt. A toronyóra réges-régen elütötte a kettő órát, a város kihalt volt és kopár, a fiú azonban csak állt, várva a jelet. Hetek óta készült ez a rajtaütés, amióta néhány kémnek sikerült végre lefülelnie azokat az átokverte csatlósokat. Azok ugyanis magukkal ragadták az addig féltve őrzött gyémántkövet, benne a négy vámpíragyarral, más néven a Méreghordozót…
A felkelő csapatok és a vámpírhadak csatája elfajult az utóbbi időben. Harcuk nem az itteni világra tartozott, de a közelgő hatalmas háború előszele bűvkörébe vonta mind a felkelőket, mind a zsoldosokat. Ember embernek lett farkasa. Senki sem bízhatott senkiben, csak saját magában!
Sötét felhők gyülekeztek Torm Deal csodálatos világa fölé. A legendák országa a megsemmiülés szélére sodródott a több száz éves, makacs hadakozás miatt. Mostmár az emberek földje sem számított semleges területnek. De csak kevesen tudtak minderről. Azok pedig, akiket valami oknál fogva beavattak a vámpírok és az igazságra váró felkelők ellentéte közé, vagy megfutamodtak és elrejtőztek valahol, vagy gyávaságból inkább a vérszívók oldalára álltak…
A fiú reflexből a jéghideg falhoz simult. Jól ismert nesz ütötte meg a fülét. Hangtalanul összébb húzta kabátja bőrövét, s legugolt egy kuka mellé. Zömök alakot pillantott meg a szemben lévő lámpa narancsszínű fénye alatt. Púpos testét nem is ruha, hanem foszlott rongyok fedték.
– Nocsak, jobb zsoldost nem találtak, mint egy gmorakot?- Futott át a fiú agyán. A gmorakok alattomos lénynek számítottak. Nem voltak eszesek, sem ügyesek, ha támadásról volt szó, de apró szemük bármilyen hőforrást érzékelt, így rögtön kiszúrhatták az ellenséget sötétben. A fiú jobbnak látta, ha jól meghúzza magát rejtekén. Egy gmorak már feltűnt, nem lehetett messze a többi sem. Noha tudta, hogy saját magán kívűl még tucatnyi társa figyeli a lényt, mégis tartott attól, hogy a közelébe kerüljön egynek is. A lábára erősített adóvevőből halk sercegés hallatszott. Gyorsan kivette a tokból, s szájához emelte:
– Itt vagyok, mi történt?
– Gondolom, látod a kis dögöt. – Felelte a hang. – A baj csak az, hogy legalább húszan fedezik. A másik sikátorokból eddig percenként jöttek a jelentések.
– Várható volt. Biztos átjárót akar nyitni Torm Dealba. – Vonta le a következtetést. – Akkor valószínűleg nála van a méreghordozó. Támadjak? – Kérdezte. Percnyi tétovázás után megérkezett a parancs.
– Igen, de várj, míg szólok. Előrelopakodok, és kivárom, hogy megnyissa az átjárót. Jelt adok, amikor jöhetsz.
Ezután újra elcsendesült. A ballonkabátos előremeredt. A gmorak ide-oda forgatta csupasz, foltos fejét. Biztonságot remélve, rongyai közé nyúlt, majd egy kéken izzó gömböt vett elő a ruhacafatok alól. A neonfényű gömb visszatükröződött a szemében. A lény hirtelen mozdulattal bevetette magát a legközelebbi sikátorba. Néhány pillanattal később villámlásszerű lángcsóvák csaptak fel a sikátor egyik faláról. A fiú látta, hogy vezetője megiramodik búvóhelyéről.
– Most! – Kiáltotta mély hangon.- Gyere…Xavier!!! – Ő sem tétovázott. Elszántan követte társát. Átrohant az úton. Valamivel később érkezett meg, mint parancsnoka. Xavier a segítségére sietett. A gmorak megpróbált bejutni a falon örvénylő, sötétkék átjáróba. Mindketten rávetették magukat. Xavier elkapta az undormány pikkelyes nyakát, a másik fiú tőrt szegezett neki.
– Add ide a Méreghordozót, és meghagyom az élted! Na, mire vársz? Átvágjam a torkod?! – Kiáltott rá. A fogoly nem ijedt meg. Fülszaggatóan fölvisított. Aztán elvigyorodott.
– Most jönnek gmorakok, és nektek végetek, felkelők. – Nyöszörögte nehézkesen. Szavára fajtársainak ziháló hangja töltötte meg az utcát.
– A sikoya idevonzotta a többit! – Rémült meg Xavier, s kabátja belső zsebéből előhalászott két darab kisebb kést.
– Nem értem, hová tűntek az embereim?! – Kérdezte idegesen a parancsnok. Rabja megint felnevetett.
– Gmorakok csapdába csalták fegyveres felkelőket! – A fiú megragada a lény rongyait, és felemelte.
– Mit beszélsz, kutya?! – Hörögte. – Hol a gyémánt, azonnal mondd meg!
– Nincs gyémánt…nincs nálam. Elrejtették valahova…egy tudatlannál van! – Recsegte vékonyan.
– Hazudsz! – Vágta rá a két fiú. De az csak önmagát ismételte.
– Nincs gyémánt…
– Talán tényleg nincs nála! – Mondta Xavier. – Úgy sem mondja el, kinél van. De biztos nem egy tudatlannál. – A parancsnok fújtatott.
– Ha mindet le kell vágnunk, hogy megtudjuk, ám legyen, vagyunk elegen. Én nem hiszek neki, Xavier! A tudatlanokat nem vonhatják be a háborúba, ennyire nem lehet ostoba egy gmorak sem. – Azzal gyors döfést mért rá, s behajította a tátongó átjáróba. – Készülj, barátom, nekünk fognak támadni. Amaz bólintott. Másik zsabéből csontból készült kürtöt vett elő.
– Hívom a többieket! – Megfújta a tárgyat. Az öblös kürtszó hatására nem messze csatakiáltás hangzott fel. – Jön a segítség. – Csakhogy a segítség mellett a gmorak-hordák is megérkeztek. Elállták a sikátor bejáratát. Apró, vörös szempárok szegeződtek a harcosokra. Némelyiknél fadorong is volt.
– Jól átvágtak. Valaki köpött közülünk. Bár tudnám, ki volt az a gazember! – Indult meg indulatosan a vezér, Xavier meg utána. – Előre, meg kell szereznünk a Méreghordozót, és el kell juttatnunk Torm Dealba!
A gonosz gnómok mögé felsorakozott a többi felkelő is, s megrohamozták őket, segítve vezérüket és bajtársukat. Szent ügyért harcoltak, akárcsak elődeik annak idején. Ám hiába rontottak neki a gmorakoknak, a gyémántot nem találták egyiküknél sem. Valószínüleg tényleg valamelyik be nem avatott, tudatlannál rejtették el az ereklyét. És ha így van, akkor nagy bajban vannak. Senki sem fedezheti fel az ősi emeráldot. Máskülönben a vámpírok uralmának Torm Deal felett sosem szakad vége!
folyt. köv.