Hosszú évek folyamán bontakozott ki bennem a varázslás tudománya. Eleinte csak játék volt, fájdalomcsillapító, fájdalomfelejtő hatással. Ma már komoly szertartás, ami mindig meghozza gyümölcsét.
Nagyobbik fiam két és fél éves korában lecsúszott a lépcsőről, és az érdes felületű beton csúnyán felhorzsolta rózsaszínű combocskáját. Feleségem különböző patikai szerekkel kezelte, és a seb valóban gyógyulni látszott, de a fájdalom mintha állandósult volna a kicsiben.
Volt, hogy óránként odajött hozzám, és kérte:
– Apa, puszild meg!
Valahányszor megpusziltam, ég-kék szeme mintha felderült volna, ám a gyógyító hatás hamarosan elmúlt, s Ő újra jött a kérésével.
Gondoltam megtoldom a puszit egy kis mesével, és meséltem neki szépet, tarka rétről, napsugárról, békéről és szeretetről.
A hatás lenyűgöző volt: kitágult szemem sarkában a könnycseppek szivárványszínnel teltek meg. Lefelé gördülő szájára mosolyt erőltetett a mesém. Lelkéből a fájdalmat kiűzte a képzelet, s Ő megnyugodva aludt el ölemben…
Még három este megismételtem, s Ő teljesen meggyógyult…
Azóta nagyobbik fiam hat évessé cseperedett. Valahányszor ütéssel, horzsolással tér haza az óvodából, előveszem varázslói tudományom, s a puszik között szépet mesélve kiűzöm belőle a fájdalmat.
Persze ahogy az évek múltak, gyarapodott a fiamban az értelem, a lelke is tágult, mindig új és szebb mesék kellettek a puszik mellé.
Szokását átvette a három éves öccse is. Ő is a szépet hallgatja, s a puszikat kapja, valahányszor fáj valamije…
A múlt vasárnap – kint rekkenő hőség – a gyerekek a hűs szobában játszottak, s én a feleségemnek segítettem az ebéd elkészítésében. Egyszer csak éles sírással telik meg a szoba, a kisebbik fiúnk jajgatott.
Mi – hagyva az ebédet – siettünk a szobába, s az ajtóból látjuk, hogy odacsípte szegényke az ujját a szekrényajtóhoz. Már futnánk is be, de észreveszem, hogy a nagyobbik fiam már a gyógyításhoz készül.
– Várjál, – mondom a felségemnek – hisz úgy látszik, új varázslója van a családnak.
– Nagyon fáj! – könnyezi a kicsi, és mutatóujját a magasba emeli.
– Ne sírj, Kálmika, – szól a nagyobbik fiam – majd én meggyógyítom. Add ide az ujjad, most szépen megpuszilom. Aztán bekötjük, és mesélek neked. Látod, itt úszkál a napsugár a szobában. Tartsd a fény felé a kezed, én levágok a csillogásból egy darabot, látod, és bekötözöm vele az ujjadat… És most ülj le szépen, csukd be a szemed, és gondolj valami szépre… Sok virágra… Tarka rétre… Pillangókra… Na, ne sírj… ugye már nem is fáj?
A novelláról készült videó megtekinthető az alábbi helyen:
6 hozzászólás
Szia!
A szeretet gyógyító ereje vitathatatlan. Két varázslóval a családban garantált a gyógyulás. Kedves történet.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Köszönöm, hogy itt jártál. Szívesen látlak máskor is.
Szeretettel:
Millali
Jó volt olvasni és látni is. Bár csak minden apa ilyen volna, de mint tudjuk az anyák közt is van aki ilyen varázslatot nem tud adni csemetéjének. A szeretetet pedig ilyen formán lehet csak továbbítani! Gratulálok tartalmas írásodhoz! Tanulhatnak belőle sokan!
szeretettel-panka
Kedves panka!
Köszönöm a soraidat. Olyan mintha belelátnál az életembe. Igen, mindig is büszke voltam az apaságomra, és hittem a kisugárzó szeretetem fontosságában. (Talán azért is maradtak velem a fiaim a válás után.)
Mindig az volt az elvem, hogy szeretettel,szép szóval, mindent könnyebben érhetünk el az életben.
Köszönöm, hogy itt jártál. Szívesen látlak máskor is.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
A mese által kikövezett úton haladtak a fiaid, szinte látom magam előtt, ahogyan majd sokkal később a saját gyerekeiken alkalmazzák a "varázslatot".
Megnéztem a videót is a családi fényképekkel, nagyon aranyosak a lurkók / gondolom, azóta már kicsit nagyobbacskák/.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy meglátogattál. Bizony azóta megnőttek a fiaim. A nagyobbik már lassan gyakorolhatja a "varázslatot" az iker lányain.
Szeretettel üdvözöllek:
Millali