Varázslás (Visszaemlékezés egy megtörtént eseményre)

Hosszú évek folyamán bontakozott ki bennem a varázslás tudománya. Eleinte csak játék volt, fájdalomcsillapító, fájdalomfelejtő hatással. Ma már komoly szertartás, ami mindig meghozza gyümölcsét.
Nagyobbik fiam két és fél éves korában lecsúszott a lépcsőről, és az érdes felületű beton csúnyán felhorzsolta rózsaszínű combocskáját. Feleségem különböző patikai szerekkel kezelte, és a seb valóban gyógyulni látszott, de a fájdalom mintha állandósult volna a kicsiben.
Volt, hogy óránként odajött hozzám, és kérte:
– Apa, puszild meg!
Valahányszor megpusziltam, ég-kék szeme mintha felderült volna, ám a gyógyító hatás hamarosan elmúlt, s Ő újra jött a kérésével.
Gondoltam megtoldom a puszit egy kis mesével, és meséltem neki szépet, tarka rétről, napsugárról, békéről és szeretetről.
A hatás lenyűgöző volt: kitágult szemem sarkában a könnycseppek szivárványszínnel teltek meg. Lefelé gördülő szájára mosolyt erőltetett a mesém. Lelkéből a fájdalmat kiűzte a képzelet, s Ő megnyugodva aludt el ölemben…
Még három este megismételtem, s Ő teljesen meggyógyult…
Azóta nagyobbik fiam hat évessé cseperedett. Valahányszor ütéssel, horzsolással tér haza az óvodából, előveszem varázslói tudományom, s a puszik között szépet mesélve kiűzöm belőle a fájdalmat.
Persze ahogy az évek múltak, gyarapodott a fiamban az értelem, a lelke is tágult, mindig új és szebb mesék kellettek a puszik mellé.
Szokását átvette a három éves öccse is. Ő is a szépet hallgatja, s a puszikat kapja, valahányszor fáj valamije…
A múlt vasárnap – kint rekkenő hőség – a gyerekek a hűs szobában játszottak, s én a feleségemnek segítettem az ebéd elkészítésében. Egyszer csak éles sírással telik meg a szoba, a kisebbik fiúnk jajgatott.
Mi – hagyva az ebédet – siettünk a szobába, s az ajtóból látjuk, hogy odacsípte szegényke az ujját a szekrényajtóhoz. Már futnánk is be, de észreveszem, hogy a nagyobbik fiam már a gyógyításhoz készül.
– Várjál, – mondom a felségemnek – hisz úgy látszik, új varázslója van a családnak.
– Nagyon fáj! – könnyezi a kicsi, és mutatóujját a magasba emeli.
– Ne sírj, Kálmika, – szól a nagyobbik fiam – majd én meggyógyítom. Add ide az ujjad, most szépen megpuszilom. Aztán bekötjük, és mesélek neked. Látod, itt úszkál a napsugár a szobában. Tartsd a fény felé a kezed, én levágok a csillogásból egy darabot, látod, és bekötözöm vele az ujjadat… És most ülj le szépen, csukd be a szemed, és gondolj valami szépre… Sok virágra… Tarka rétre… Pillangókra… Na, ne sírj… ugye már nem is fáj?

A novelláról készült videó megtekinthető az alábbi helyen: