Várj meg!

– Rétegesen öltözz, kedves! – szól, mint mindig, féltő aggodalommal. Én visszabiccentek. Érzem a tekintetét. Figyelő, őrző szempár, lassan a ködbe vész. Rohanó léptekkel indulok a villamos felé. Nem érem el most sem. Ha kisüt a nap, és lassan oszlik a köd, majd múlik ez a bús-borongós reggeli hangulat. Kávém íze még a számban, és a csókjáé.

Egész nap tárgyalások. Dög unalom. A nap besüt, a redőny csíkjai játszanak az asztalon. Vonalat rajzolok a papírra, majd kis idő múlva, amikor a csík már odább kúszott, újabb jelölés.
Azon gondolkodom, az időt lehet így mérni, ahogy a csíkok haladnak a hófehér papírlapon. Te jársz a fejembe. Amióta ismerlek, a napok minden perce veled telik el. Képtelen vagyok másra koncentrálni. Az orvos biztatott, és azt hitte, beveszem. Tudom, már nincs sok időnk, mégsem vagyok képes kitalálni, mivel tölthetnénk el. Szabadságot vettem ki, meghatározatlan időre. Holnap már nem jövök, és ki tudja, mikor legközelebb? Veled akarok lenni az utolsó pillanatig.

Fogom a kezed, hallgatom lélegzeted. Felveszem a zaklatott ritmust, és csodálkozom, milyen nehéz így lélegezni. Megmozdulsz, kinyitod szemed. Mosolyogsz. Hálás vagy nekem, mert veled vagyok, de én tartozom hálával neked. Semmi nem változott, csak az idő gyorsult fel, amikor már nincs sok. Mindig szerettelek. Évtizedek múltak nélküled. Tudtam, valahol ott vagy nekem a világmindenség végtelenjében, de nem voltam biztos, hogy nem megyünk el egymás mellett.

Nem tudom, mit tegyek. Alig ismerlek, és mégis, mindent tudok rólad. Imádkozni próbálok, de ez nekem nem megy. Semmiféle könyörgés nem jöhet szóba. Az emberi méltóság. De mégis, valami történt, átalakul bennem az érzés végtelen nyugalommá. Nem mozdulsz. Légzésed már megszűnt, nem zihál a mellkasod. És a csoda megtörtént. Szorítást érzek a mellkasomban. Ne menj még, kérlek! Várj meg! Jövök én is.