Előzmény: Védőgömb bevezető és (1.), (2.)
Az álmaim a nappalokat is szebbé tették. Valahogy kezdtem helyrebillenni, mintha egy múló állapot lett volna a zaklatott időszakom. A rossz érzéseim nem múltak, és valahogy kezdtem talpra állni, megbirkózni a…. mivel is?! Igen, ez a fajta zavartságom viszont nem hogy múlt volna, csak erősödött. Mintha egy-egy pillanatra meg tudtam volna fogni a kósza gondolatot, a választ egy kérdésre, amit meg sem tudtam fogalmazni. De mint ilyenkor mindig, a felismerés érzése tovaszállt. Mintha csak vizet akarnék a kezeimben tartani…
Épp ezen a hasonlaton gondolkoztam munkából hazafelé is, amikor végre megtörtént. Átvágtam a parkon, az alkony aranylóra festette a padok által szegélyezett sétányt, és igen: Ott ült egy padon az öregasszony! Szinte futottam hozzá, s izgatottság szánkázott végig az ereimben. ahogy odaértem hozzá, felnézett és elmosolyodott.
– Látom, rendszereztél.
Nem értettem, mire gondol vagy mit tettem, de most nem akartam vitázni vele, csak bólintottam. Szomjaztam a válaszokra, s biztosan éreztem, ő tudja a kérdéseket is.
– Ülj le, most már beszélnünk kell.
Engedelmeskedtem és feszülten vártam, hogy belekezdjen. De hiába, nem szólalt meg. A bennem levő feszültség átalakult zavarrá. Tétován szóltam hozzá.
– Akkor, beszéljünk. Hallgatom…
– Rendben. – elmosolyodott, és szembe fordult velem. – Kérdezz!
Meghökkenve pislogtam rá, ő pedig bátorítóan bólintott. Tessék? Kérdezzek? Én?! Mit? Végül a bennem bolyongó értetlen kérdésekből választottam egyet. Valahol el kell kezdeni.
– Mi történik körülöttem?
– Nem-nem… Rossz a kérdés.
Csalódottan ültem, féltem, sehova nem jutunk el.
– Akkor…. mi történik velem?
– Nagyon jó! – belelkesült, én meg megkönnyebbültem. Végre haladunk, még ha csigaléptekkel is, és fogalmam sincs, merre. De végre, bár ez meg már kezd olyan lenni, mint valami vizsga… – Kis drágám, a válasz nagyon egyszerű. Változol. Más szintekre lépsz és ezt nehéz felfogni, feldolgozni.
– Mit takar az új szint?
– Erre még nem vagy kész.
– Jó. Akkor mire vagyok kész?
– Hogy megértsd a szereped a körülményekben.
Kezdtem ismét elbizonytalanodni, hogy mi lesz a beszélgetés lényege. Már ha lesz egyáltalán….
– Nézze… – bátortalanul kezdtem, nem tudtam, lesz-e értelme bepróbálkozni – Én eléggé ki vagyok bukva az utóbbi időben, nem lehetne egyértelműbben? Ez a kérdezz-felelek sehogy sem lesz jó…
– Jó lenne pedig, ha te magad jönnél rá mindenre, de ám legyen. – vállat vont, amolyan „te akartad, akkor viseld”- nézéssel – A világnak szüksége van rád. Amit érzel, az az, hogy billen ki az egyensúly. Más szerepet kell magadra öltened a világ megmentésében, s ez bizony hatalmas felelősség. Ezért vagy kibillenve. Ahogy a világok egyensúlya is. Veszélyben van a világ, mert ha te nem állsz helyt, akkor a világunk, mindegyik, megszűnik létezni. Összeomlik. Egymásba zuhan. Ezért vagyok itt, hogy segítsek megérteni a feladatod. Te pedig azért, hogy megmentsd az általad ismert világokat. Ha megérted, fel tudod dolgozni, s ha fel tudod dolgozni, tudod vállalni a szereped. Ehhez viszont erő kell. Készen kell állnod rá. És ha a helyeden vagy, minden visszabillen. Ennyi.
Hátradőlt és rám sandítva csekkolta a hatást. Én meg ültem, mint egy partra vetett hal és nem tudtam magamhoz térni. Sóhajtani próbáltam, de kezdtem remegni.
– Ez valahogy sok volt.
Ennyit tudtam kinyögni és már éreztem, hogy a hangom is megremeg. El fogom sírni magam? Könnyen lehet, de féltem, akkor megint megtorpanunk, így ki kell tartanom. Próbáltam mosolyt eröltetni az arcomra, s könnyedén akartam megszólalni:
– És hát még inkább nem értem… – a nevetésem remegős lett, s kicsordult a könnyem is.
– Mondtam én. – mintha kinevetne, úgy nézelődött – Jobb lett volna, ha csak rávezetlek, de te akartad egyből tudni.
Elmosolyodtam a szituáció iróniáján. Nevetséges. Szánalmas. Egy vicc. Világmegmentő szerepekről diskurálok egy padon ülve, egy alig ismert öreglánnyal, de mégis kiborít, s érzem, hogy alakul a válasz… Szólásra nyitottam a szám, de az öregasszony felállt.
– Gondolkozz rajta és próbáld megérteni. Mára elég volt ennyi. – okos, megnyugtató szemeit rámemelte, s szinte aggódó tekintettel folytatta – Talán sok is volt ez így. De próbálj nyitott lenni mindenre, és engedd felszínre jönni a válaszokat.
Sarkon fordult és elindult. Ültem, pár másodpercig néztem utána, majd önkéntelenül a cipőm orrát kezdtem bámulni, és egy kisebb kavicsot piszkáltam. Igen, ez így tényleg sok volt… Felkaptam a fejem, de hiába kerestem tekintetemmel az asszonyt, már sehol nem láttam. Nyilván befordult már az utcasarkon, vagy… Nem, ezt már nem gondolom tovább.
Nem tudom, hogy jutottam haza, annyira tele volt a fejem. Arra emlékszem csak, hogy gépies, merev léptekkel totyogtam hazáig, s idegesített, sőt, szinte felháborított a körülöttem zsibongó emberek hada. Csacsogva, nevetgélve tébláboltak, az önfeledt nemtörődömségük túl erős kontrasztot alkotott háborgó lelkivilágommal szemben.
Otthon az ágyon fekve próbáltam végiggondolni a hallottakat. Rendben, szóval világmegmentés. Megállapítottam, hogy elment az eszem, hogy még tovább is gondolom, de mégis megtettem. A klasszikus ’vége a világnak, ha nem mentem meg’-sztori. Elég abszurdnak éreztem, egyenesen nevetségesnek, de ám legyen. Eldöntöttem, belemegyek a játékba és utánam a vízözön. Felültem az ágyon és hirtelen erősebbnek éreztem magam azzal, hogy hagytam magam elszakadni a realitás talajától.
Végül is miért ne? Csak azon kell túltennem magam, hogy mik a világ ismert törvényei, amit belénk nevelt a külvilág. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben, mikor kicsiként bíztatott arra, hogy merjek többet látni, többet érezni és többet hinni, mint a körülöttem levők. Elmosolyodtam. A tudat, hogy ha anyám itt lenne, akkor ő is ösztönözne erre, bátorságot adott. A szívem kicsit belefacsarodott, de úgy éreztem, ha belemengyek ebbe a fantázia-játszmába, olyan lenne, mintha közelebb lenne hozzám, itt lenne velem.
Ez sarkallt engem tettre. Felugrottam az ágyról, és nekiiramodtam folytatni a beszélgetést. S tudtam, az öregasszony már ott vár rám.
– Miért említette a világot többes számban?
Nem tudtam kivárni, míg odaérek hozzá, több méterre voltam tőle, de már előrekiáltottam neki.
– Ó, végre egy igazán jó kérdés! – összecsapta két kezét, mint aki tapsikolna örömében, úgy nézett rám.
Ahogy odaértem mellé, szinte ragyogott mosolygós arca. Ekkor éreztem igazán, hogy határozottan kedvelem őt, mintha évek óta ismerném. Kósza, megfoghatatlan emlék villant át az agyamon, de nem törődtem vele, elhesegettem. Megnyugtatott a jelenléte, s egyre izgatottabb lettem. Éreztem, hogy mosolyra húzódk a szám, s leültem a padra, amin pár röpke órája beszélgettünk. Várakozón néztem rá, s ő vette: készen állok többet megtudni. Kicsit féltem, mi vár rám, de abban végre biztos voltam, hogy tudnom kell. Leült mellém, s kezdte a mesét.
– Két világ létezik: ez, amit látunk, illetve a fantáziavilág, ahol a képzelgéseink léteznek. Képzeld azt, hogy a két világot elválasztja valami. Mondjuk egy üvegfal. Na, ez a fal repedezik. Ha összetörik, nincs elválasztás, és egybefordul a két világ. És azzal végünk.
– Miért?
– Azért kedvesem, mert képzeld el, ha ránk szabadulnának a fantázialények. Minden, amiben csak a képzeletünkben hiszünk! Az ember nem tudná kezelni, nem tudná értelmezni. A fizikai törvények is teljesen mások, gyakorlatilag megsemmisül minden. Egymásba rántja a világokat az összeolvadás. – elmerengett, arcán borzongásfutott végig – Elképzelhetetlen és visszafordíthatatlan katasztrófa lenne…
Csak ültem és kezdtem felfogni, mit mond. Most már elengedtem azt, hogy hiszek-e neki, vagy sem. Feltételeztem a hecc kedvéért, hogy igaz. Anyám arra tanított kiskoromtól kezdve, hogy ha valami képtelenségnek tűnik, akkor feltételezzem, hogy igazi, s ha a körülményein át nézem az adott dolgot, lehet, hogy úgy már nem is lesz képtelenség. Viszont magát a helyzetet, ha el is tudtam fogadni, más viszont egyre inkább aggasztani kezdett.
– Miért repedezik a válaszfal?
– Mindig repedezik, mikor nincs mindenki a helyén. Nem védi minden, aminek védenie kell.
Ezt nem voltam képes végiggondolni igazán, inkább remegő hangon feltettem a rettegett kérdést, ami zakatolt bennem.
– És miért én?
Legnagyobb meglepetésemre az öreg elmosolyodott és egy ideig nem válaszolt. Végiggondolta, talán latolgatta, mennyit mondhat el.
– Azért gyermekem, aki és ami vagy. Ez a feladatod, és kész. A többit majd megérted, ha ez a helyére kerül. De most ne az okokat keresd, csak fogadd el és küzdj.
Ijedten pislogtam körbe az utolsó szó miatt. Időközben besötétedett, s így szavainak hatása megsokszorozódott. Mintha a harctérre küldött volna ki és rám szakad minden ellenfél. Azonban sehol semmi nem mozdult, s ő megint mulatott a reakciómon. Zavartan elmosolyodtam, s próbáltam kimagyarázni buta reagálásomat.
– Azt hittem, most azonnal…
Felnevetett, s nevetése megint felidézett valami elfeledett emléket. De mielőtt a felszínre jöhetett volna, abba is hagyta, s az emlékfoszlány szertefoszlott.
– Hamarosan. Szólok, ha itt az idő és akkor ösze kell majd kapnod magad. Kemény ellenféllel kell majd megküzdened.
Közben felállt, kinyújtóztatta öreg csontjait, s már elköszönésre nyitotta száját, miközben én újra arra a bizonyos halra hasonlítottam, aki a szatyorban tátog. Sőt, valószínűleg le is sápadtam.
– Hogy? Várjon, mi? Milyen ellenfél?!?
Rekedtesen nevetgélt, majd megnyugtatóan rám mosolygott:
– Ne izgulj kedvesem. Meg tudod csinálni. Hamarosan érted jövök!
És ezzel ott is hagyott. Távolodó alakját nézve, majd hűlt helyét bámulva ücsörögtem órákig az útszéli padon, s próbáltam magamhoz térni. Megsemmisülten éreztem magam, újra semmit nem értettem.
Folyt. köv.