Védőgömb (4)

Előzmény: Védőgömb bevezető és (1) – (3)

Nino kissé rémülten nézett rám. Az utolsó szavaim még őt is kiakasztották.
– Ellenfél? – szinte csak tátogta, kerekre nyílt szemei már a levegőt kutatták a cipő orra tájékán. Én vele szemben ültem a kanapán és csóváltam a fejem.
– Talán valami vicc az egész… – kezdtem találomra, nem is meggyőződéssel, de számba akartam venni bármi más lehetőséget az őrültségen kívül.
– Nem az! – Nino éles hangja meglepett. Felkaptam a fejem, s ő, szinte kétségbeesetten bámult rám. – Tudod, hogy nem az! Érzed! Minden egybevág!
Farkasszemet néztem vele, s igen, csontjaim is belebizseregtek, hogy igaza van. Igazunk van. Ez az egész túlzottan beleillik az anyám által elképzelt fantazmagóriákba. Az egész világomba. Nino ismét már csak mosolygott, s enyhén bólogatott.
– Akkor megcsinálod?
Elmosolyodtam. Igen, Ott helyben, megszületett az elhatározás bennem.
– Megcsinálom. – cinkos mosolyt villantottam barátnőmre – Nem mintha lenne bármi választásom!
Még akkor is ezt járt a fejemben, amikor a zuhany alatt álltam. Soknak éreztem az egészet, de éreztem az erőt magamban. És tudtam, meg kell csinálnom. Ahogy álltam a vízsugár alatt, próbáltam összegezni az egészet, ami rám szakadt, de végül csak annyira jutottam, hogy kiürítettem a fejem… így legalább aludni képes leszek.

A konyhában álltam és vacsorát csináltam. Nem volt valami rossz napom, sőt, simán eltelt, mégis… Hazaérkezésem óta nem voltam önmagam. Csak a napokkal ezelőtti beszélgetések hullámoztak a gondolataim mélyén. Remegett kezem-lábam, de nem tudtam megmondani, mitől. Valami cukros kéne, biztos akkor jobban leszek.
A szemem sarkából mintha láttam volna valamit elsuhanni, a kamra irányában. Odakaptam a szemem, de persze nem volt ott semmi. Akkor is éreztem, hogy nem vagyok egyedül, még ha nem is láttam semmit. Szinte kezdett nyomasztani a konyha, a lakás, az egyedüllét. A konyhapultnak támaszkodva néztem körbe a lakásban, de persze sehol semmi rendellenes. Valahogy a sötétség tapintható a nappaliban, amit belátok a konyhából.

Hirtelen elhatározással besokalltam a lakás hangulatával és lekapcsoltam a gázt. Felvettem a tornacipőmet, és úgy, ahogy voltam, farmerban-pólóban lementem az utcára. Még világos volt, néhányan hazafelé igyekeztek a hosszú nap után, de amúgy alig voltak az utcán emberek. Csak vitt a lábam, nem tudom merre, s éreztem, valamitől egyre jobban szaporázom a lépteimet.
Nem tudom, meddig bolyongtam a környéken, mikor már éreztem, hogy kifulladtam a tempótól, amit diktáltam. Leroskadtam egy útszéli padra és néztem az egyre gyérebb autós fogalmat.

Üldögéltem, próbáltam a zakatoló szívemet lenyugtatni, lassabban lélegezni. Pánikoltam és nem értettem, mitől… Néztem körbe és próbáltam megérteni, mi történik velem.
Lehet, hogy az öregasszony az oka? Olyan furcsa, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ismerem. Valahonnan borzasztó ismerős. A gesztusai, a mimikája, a hangja. És amiket mond! Van benne valami, az a bosszantó. Nem is hangzik ésszerűtlennek. Olyan képtelenségeket mond, amiket anyuval mondtunk egymásnak. És furcsamód bele is illik a mi kis világunkba az, amit az öreg mondott. Egy pillanatra belegondoltam, hogy anyámmal jól kijönnének, s megmosolyogtatott az elképzelés.
A mosoly megmelengetett, a pánikhangulatom kezdett múlni. Persze, van abban valami, amit mondott az asszony, de nincs ok a pánikolásra. Így, kicsit tisztábban gondolkozva már nem is értettem, miért voltam olyan rosszul, miért menekültem el a saját lakásomból. Egyre nagyobb képtelenségnek éreztem, mintha megőrültem volna.
Gyors önellenőrzés: normál légzésütem, a kezem magam elé emeltem, nem remegnek az ujjaim, sőt, kifejezetten derűsnek érzem magam. Sikerült magamat összeszedni.
Enyhén szégyenlősen álltam fel a padról, magamban nevetgélve, milyen őrült voltam, mint valami üldözési mániás. És akkor észrevettem az öregasszonyt.

Az út túloldalán ült egy padon és engem figyelt, ki tudja, mióta. Most felkelt és megindult felém. Földbe gyökeredzett a lábam, s az énem egy része, bár halálra rémülten futni akart, azért kíváncsi is volt: mit akarhat?
Mikor elém ért, kedvesen mosolyogva köszönt, majd figyelt. Az udvariassági reflexem élt, így köszöntem, de én is csak vártam, ebből mi lesz. Mikor látta, hogy én értetlenül állok, ő szólalt meg.
– Itt az idő, indulnunk kell.
Mozgásra képtelen voltam, csak a szemem tágult nagyobbra.
– Ezt hogy érti? Hova?
Úgy nézett rám, mint a gyerekre, aki nem érti, miért kell lefeküdni aludni.
– Elmondtam már. Szükség van rád. Most-most! – utolsó két szavához nyomatékosan egy-egy halk taps társult, ami borzasztóan ismerős mozdulat volt.

A kezem a kilincsen, a szívem a torkomban dobog, az agyam pedig tele az értetlen kérdésekkel: miért kellett hazajönnünk?
Az öregasszony ragaszkodott hozzá, hogy ide vezessen utunk, de én bárhogy próbáltam, nem tudtam felfogni, minek. Ő pedig természetesen nem bocsátkozott magyarázkodásba, csak várakozón tekintett rám. Így adtam meg magam, és vettem otthonom felé az irányt.
A lakásba lépve felvidultam, ahogy Nino lépett az ajtó felé, izgatott mosollyal. Boldog voltam attól, hogy itt van, és amint megláttam, tudatosult is bennem, hogy vártam, mikor toppan be. Ilyenkor örülök, hogy szabad bejárása van a lakásomba, meg úgy az egész életembe. Tekintete egyből a nyomomban belépő asszonyra tévedt, s várakozó vigyorba szaladt a szája.
– Óóó, és most mi jön?
– Gondolom, most jön az összekészülődés, vagy mi…. – Tétován álltam meg, és kérdőn néztem az idős nőre. Ő mosolyogva bólintott.
Nino időközben mellém lépett. Ránéztem, ő közben boldogan köszönt az asszonynak. Fordultam hozzá, hogy bemutassam neki, s elmondjam, barátnőm miként garázdálkodik keresztül-kasul az életemben, de mire nyitottam volna a szám, az asszony, mindentudó szemét rám emelte s megelőzött.
– Remek! Tehát itt a segítőd is. Minden összeállt.
Egy pillanatra úgy maradtam, majd Ninoval önkéntelenül összemosolyodtunk.
– Igen. Nino a segítőm. Ez a legjobb szó rá. – szívemet is megmelengette, ahogy önkéntelenül elnevettem magam. Mintha kezdtem volna bátorságot is érezni.
Az öregasszony megragadta a vállaimat, s maga felé fordított. Komoly tekintete belefúródott szemeimbe, s kezdett kalapálni a szívem.
– Most figyelj rám, mert nagyon fontos. Indulnunk kell. Mindannyiunknak, együtt. Két helyszínre megyünk: egy átjáróhoz, majd a végcélhoz. Ahhoz, hogy eljussunk az átjáróhoz, le kell vetkőznöd elmédről az ismert világot. Ki kell tárnod a szíved a saját világod felé, s meg kell tisztítanod a lelked a kétségektől, a félelemtől. Higgadtnak és tisztának kell lennie az elmédnek. Értesz eddig?
Remegve bólintottam. Az ajkamat nem tudta elhagyni egy szó sem, lebénultam. Szinte hipnotizáltak a szemei.
– Össze kell szedned magad, kemény feladat vár a lelkedre.
Elengedte a vállaimat és intett a lakás belseje felé.
– Most egy kis nyugalomra van szükséged. Mi nem fogunk háborgatni, amíg felkészülsz az útra. Menj, zuhanyozz le.
Szinte már bólintottam gépiesen, mikor felfogtam a végét. Mi? Ki nem mondott kérdésemre bólogatni kezdett, s elmosolyodott.
– Menj! Rendszerezd a gondolataidat!
Becsuktam a számat, s ekkor jöttem rá, hogy kiszáradt a torkom, valószínűleg egész idő alatt résnyire nyitva volt a szám – tehát szó szerint tátott szájjal bámultam az instrukciókat. Ez megmosolyogtatott. Bólintottam, s bementem a fürdőbe.

A csukott ajtónak támaszkodtam, s lehunytam a szemem. Anyámra gondoltam, az iménti szavak őt idézték, a gondolkodásmódját. Igen, valóban, zuhany alatt mindig rendszereztem a gondolataimat, áttekintettem az aznapi teendőimet, vagy épp lezártam a napot s készültem az alvásra. Most tudtam megfogalmazni, hogy valahogy a zuhany alatt állva mindig búcsúzkodtam: hol épp az álomvilágomtól, s készültem szembeszállni a valósággal, hol pedig épp elmenekültem a valóságtól, és köszöntöttem a saját világomat.
Ez járt a fejemben még akkor is, mikor már a víz sugara alatt álltam. A hasonlat az egészre most kifejezetten találó: most az egész életemtől búcsúzok szinte, s készülök fel valamire, ami még nem is tudom mi lesz. Mindenesetre próbáltam erőt meríteni a négy elem egyikéből, miközben elképzeltem, hogy a valóság béklyóit mosom le magamról. Lehunytam a szemem, s próbáltam egyenletesen lélegezni, szívem kalapálását egyenletes dobogássá változtatni.
Próbáltam tudatos elmém kiüríteni, s nem összpontosítani másra, csak az egyre szabályosabb ütemű levegővételeimre, szívverésemre, a víz csobogó hangjára, és az engem körülvevő enyhe morajra. Levegővétel, szívdobbanás, víz, moraj. Levegővétel, szívdobbanás, víz, moraj. Állj, micsoda? Moraj?!
Döbbenten nyitottam ki a szemem, hogy megleljem az érthetetlen hang forrását, de elakadt a lélegzetem: már nem a fürdőben voltam. Egy ismeretlen világ tárult a szemem elé.