Végzetes fóbia

Viszont látásra – búcsúzott – Mária.
– Viszont látásra – nézett fel előjegyzési naptárából Dr. Papp – ma nagyon sokat haladtunk, és ha így halad, akkor pár hónap és úgy érzem, utána elengedhetem a kezét. Sikeresen leküzdi az ismét felszínre került, félelemét.
– Már nagyon szeretném, doktor úr – mosolygott vissza az ajtóból Mária – gyerekkorom óta erre vágyok, volt is idő, amikor teljesen rendben jöttem, legalábbis én úgy éreztem, de a szüleim halála, visszavetett a legelejére.
– Egy hónapja jár hozzám – tekintett Mária kartonjába Dr. Papp – már úgy értem a tragédia óta, és biztos vagyok benne, hogy ismét megoldjuk ezt a problémát, mert mint gyerekkorában, most is igyekszik maga is leküzdeni a fóbiát. Mellesleg megjegyzem, most nem kezdjük olyan mélyről.
– Köszönöm a biztatást doktor úr, de egyelőre nem így érzem.
– Ez az én feladaton, hogy ezt meg is valósítsam, – kacsintott biztatóan – akkor pénteken ismét várom.
Mária már csukta volna maga után az ajtót, amikor a doktor még utána szólt.
– A bátyja ugye várja, és hazaviszi? Elég sötét van ilyenkor már.
– Igen doktor úr – válaszolt Mária és már csukta is az ajtót.
Keze még a kilincsen volt, amikor eszébe jutott, hogy 7 éves kora óta ismeri Papp doktort. A szülei azért keresték neki, mert a sötétségtől való félelme szerintük már túl nőt azon a szinten, amit egy ekkora gyereknek fel kell tudni dolgozni. Éjszaka csak égve hagyott lámpánál volt hajlandó aludni. Ez még elfogadható lett volna, de ha felébredt, és bárhol árnyékot látott olyan hisztériába kezdett, ami általában reggelig eltartott. A szobája világítását teljesen át építette egy világosító szakember, úgy, hogy a mennyezet alatt 30 centiméterre körbe neonvilágítást szerelt, ettől a szobában megszűnt az árnyék. Ez nem volt, elég mert az ágy alatt ez nem oldotta meg a problémát, ezért oda is neont kellett szerelni.
Ennyi idős fejjel visszagondolva, ez már neki is túlzásnak tűnt, de a szülei elvesztése után megint nagyon félt a sötétben. Bátyja mindenben támogatta, és soha nem gúnyolta félelmei miatt. Megpróbálta segíteni gyógyulását, ezért is beszélte meg Máriával, hogy nem közvetlen az orvos rendelője előtt várja autójával, csak két sarokkal arrébb parkol le. Úgy gondolta, (mivel este volt) amíg odasétál az autóhoz, kénytelen lesz leküzdeni a félelmeit, de abban a tudatban, hogy belátható távolságon belül egy biztos pont várja.
Természetesen várta is a megbeszélt időben és helyen. Az autót a saroktól kicsi beljebb tudta leparkolni, mert csak ott volt hely. Mivel nem akarta, hogy húga megijedjen, ezért kisétált arra az útra, amelyiken érkezik. Szeretett a védelmező báty szerepével büszkélkedni, de sajnos, nem volt egy őrző védő alkat. Édesanyja alacsony és törékeny felépítését örökölte. Húga viszont apjukra hasonlított. Lány létére majdnem 180cm. magas volt, és legalább 20 kg-mal nehezebb, mint a bátyja. Míg ő sportpályákon edzette testét, addig bátyja többnyire csak a könyveket emelgette.
Mária elszakadva a biztonságot adó épülettől kilépett az utcára. Érezte, ahogy a szíve gyorsabban kezd verni, mert meglepte a közvilágítás gyenge fényét megtörő útszéli növényzet árnyékfoltjai a járdán. Próbálta magát nyugtatni, – nem sok sikerrel – csak pár száz méter, és ott várja testvére. Szerinte határozott, – de egy kívülálló szemével bizonytalan – léptekkel elindult a megbeszélt találkahely felé. Félelme, bizonytalansága, ezzel együtt szívverése egyre fokozódott, mikor előre tekintve észrevette, hogy egymás után több lámpa nem világít. Azon a helyen a járda folyamatos sötétségbe borult. Biztatta magát, – nem szabad megtorpanni, nem szabad megállni – ezért menet közben benyúlt a táskájába és elővette, a mindig nála lévő zseblámpát. Ahogy a sötét részhez ért fel is kapcsolta, de rájött, hogy nem sokat segít. A lámpa csak kis területet világított be, és ha ezt a területet nézte pupillája beszűkült, így az út többi része még ijesztőbben sötétlett körülötte.
– Már csak kétszáz méter, – próbálta megnyugtatni magát. A félelem egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajta. A termelődő adrenalin soha nem tapasztalt erőt adott izmainak. Pulzusszáma egyre emelkedett, agyával már nem tudott tisztán gondolkodni, szeme már nem látta az utat, csak a menekülésre tudott gondolni. Észre sem vette, hogy eszeveszett tempóban rohan.
Bátyja ekkor már látta, és akkor tudatosult benne, hogy rossz ötlet volt ilyen messzire várni, ezért megindult húga felé, közben a nevét kiáltotta.
– Mária. Mária. Itt vagyok, ne rohanj.
Mária nem hallotta, mert a félelem, és a menekülés vágy úgy elhatalmasodott rajta, hogy a külvilág megszűnt számára. Csak a futásban látta megmenekülése egyetlen lehetőségét. Nem vette észre testvérét, aki meg akarta állítani. Mint egy gyorsvonat keresztülszáguldott rajta. Az ütközés szinte semmit nem csökkentett sebességén, tovább folytatta a menekülést. Az elgázolt testvér két méterrel odébb ért földet a hátán, és feje keményen odaütődött a járdaszegélyhez. Bíborvörös folt kezdett növekedni koponyája alatt. Keze lába azonnal elernyedt a teste mellett.
Mária csak futott, futott, amíg izmaiban a tejsav olyan mértékben fel nem szaporodott, hogy már a mozgás is nehezére esett. Látása kezdett kitisztulni.
– Már nincs is olyan sötét – állapította meg, mikor körül nézett.
– Valami baj van? – hallotta a kérdést.
Megriadva nézett körbe, nem tudta, hogy nincs egyedül. Egyetemistának kinéző fiút pillantott meg, úgy két lépésre maga előtt. Hóna alatt könyvek, hátán hátizsák. Visszanyerve ítélőképességét, megállapította, hogy már legalább két sarokkal túlfutott a találkozóhelyen.
– Tessék – nézett csodálkozva a kérdezőre.
– Úgy futottál, mint akit üldöznek – lépett közelebb Máriához – azt hittem valami baj van.
– Azaz igazság, – kezdett magyarázkodni Mária – nagyon félek a sötét helyektől. A bátyám két sarokkal ezelőtt várt, ahol találkoznunk kellett volna, de nem égett a közvilágítás, és ettől megijedtem, azért futottam.
– Bátyád nem várt?
– Nem tudom, – mondta értetlenül körül nézve – soha nem szokott késni, de én nem vettem észre.
– Visszakísérlek – ajánlkozott az ismeretlen fiú – hátha már ott vár.
– Az nagyon jó lenne, mert egyedül nem szeretnék még egyszer bemenni abba a sötétbe.
– A zseblámpát el is teheted, annyira nincs sötét. Megfoghatod a kezemet, ha mégis félnél, – nyújtotta Mária felé.
– Nagyon rendes vagy – fogta meg Mária a felkínált kapaszkodót.
Együtt indultak vissza az úton, de Mária keze egyre jobban remegett, ahogy közeledtek a sötét részhez.
– Ne félj – húzta közelebb a fiú – senki nincs a közelben.
Alig mentek egy saroknyit, szinte egyszerre látták meg a földön fekvő alakot. Mária ismét elkezdett szaladni, magával húzva új ismerősét. Megismerte bátyja dzsekiét a földön fekvő alakon. Az utolsó métereket már egyedül tette meg, kitépte kezét a megnyugtató kézből. Szinte rázuhant bátyjára, a felismerés kábulatában, hogy semmi életjelt nem mutat. Megfogta kezét, ami teljesen hideg volt.
Kísérője felmérve a helyzetet, mobilján már hívta a mentőket, de nem tudta, hogy már nincs segítség.
Mária leült testvére mellé – már nem törődött a sötéttel – térdeit egészen az álláig húzta. Fél kézzel bátyja kezét szorongatta, közben ringatta magát előre hátra, szinte önkívületi állapotban, csak magának mondta.
– Gergő, – soha nem hívta így, számára mindig csak bátyus volt a neve – Gergő, ne hagyj itt egyedül!

– Mi lesz velem nélküled?
Felnézett könyörgő tekintettel a fiúra, akit nem is ismert, de aki már mellette térdelt.
– Ne hagy egyedül.
– Nem foglak – ölelte át térdét is átfogva.