Véresen komoly

Lloyd Freeman korán ébredt. Nem is baj – gondolta, – hiszen ma reggel nyolcra hivatalos egy állásinterjúra. Furcsának tartotta magát a hirdetést és annak módját, de hát mit tehetett volna? Legalább négy hónapja nem volt munkája és ugyanennyi havi lakbérrel lógott főbérlőjének. A tulaj kijelentette, ha Lloyd a következő hónapban sem fizet, kénytelen lesz kitenni őt ebből az egyszobás kis koszfészekből; amiért egyébként is nevetségesen magas árat fizetett. Illetve kellett volna fizetnie.
Eleinte Lloyd nehezen vette rá magát, hogy állás után nézzen. Általában mindenre nehezen vette rá magát. Utcára kerülni viszont nem akart, így hát a legelső alkalmat megragadta, ami adódott.
Előző nap dél tájban lebotorkált a lépcsőházban, hogy körbejárja a várost, üres sörös és boros üvegek után kutatva, viszonylag jól profitált belőle, főleg, ha sikerült egy-egy szelektív hulladékgyűjtőt kifosztania.
A lépcsőházból kiérve egy kisebb folyosóra jutott, ami sötét és ódon hangulatot árasztott magából. Körbe nyirkos falak, jobb kéz felé pedig egy sötétbe vesző pincelejáró, amelyet rács zárt le. Lloyd azonban nem arra vette az irányt, hanem a főbejárat felé, ami a főtérre nyílt. Az ütött-kopott postaládában, ami a párától gyöngyöző csöveken pihent, néhány ázott papírlap hevert egy üres sörös doboz társaságában. Lloyd elvett egy papírlapot és futólag elolvasta. Egy álláshirdetés és a következőképpen hangzott:
Elég elszántnak érzed magad? Dolgoznál, de mindenhol elutasítanak? Szeretnéd megváltoztatni örökre az életed?
Ne aggódj, mi segíthetünk! Ide nem kell semmilyen végzettség! Csupán annyi a dolgod, hogy tárcsázod az alul látható telefonszámot és az egyeztetett időpontban eljössz állásinterjúra.
Nofene, gondolta magában, mi sem lenne jobb, mintha megváltozna végre nyomorúságos élete. A papírlap alján ott virított egy telefonszám. Lloydnak ismerősnek tűnt a körzethívószám, valószínűleg a közelben lehet a munka. Az ütött-kopott bőrdzsekijébe gyömöszölte a papírlapot.
– Egy próbát megér. – mormogta bólogatva.
Néhány üveget sikerült visszaváltania, de nem sok pénzt kapott értük. Hiába, ez az üzlet is kezd befuccsolni. Közben már kezdett megfeledkezni a hirdetésről.
Azon tanakodott éppen, milyen ételt vegyen magának, amikor hajléktalanok egy csoportját pillantotta meg a közeli parkban. A fák tövében feküdtek és szemmel láthatóan nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Mellettük egy üres borosüveg pihent, ők pedig a borosüveg mellett pihentek. Bár kora tavasz volt, nappal kellemes időjárással, az éjszakák azért még csípősek voltak, valószínűleg nem lehet kellemes ilyenkor a szabad ég alatt aludni.
Lloyd végignézett a legkevésbé sem idilli, városi csendéleten, és megborzongott. Nem szeretett volna erre a sorsra jutni.
Megvolt hát, hogy mire használja fel az üvegekért kapott apró egy részét. Keresett egy telefonfülkét a közelben. Pár perc keresgélés után talált egy, kitört üvegű és telefirkált fülkét. Elővette a zsebéből a korábban begyűrt papírlapot és kisimított a fülke falán, miközben a telefonkagylót a vállgödrébe helyezte. Összeszűkült szemmel próbálta kisilabizálni a telefonszámot, melyet a papírlapra róttak. Nagy nehezen aztán sikerült tárcsáznia a számot.
A készülék, a vonal másik végén, kicsöngött. Egyszer. Kétszer. Háromszor…A hatodiknál Lloyd már éppen készült feladni, amikor egy kellemesen csengő, ám elég kimért férfihang szólt a telefonba.
– Tessék, Jonathan Williams. – mondta.
– Lloyd Freeman vagyok, szolgálatára. Öhm… az állásra lehet még jelentkezni, vagy már…?
– Nos, rendben, Lloyd. Tudom ki maga. Szerencsés, nagyon szerencsés. Ön az első jelentkező. Holnap reggel nyolc órakor várom a Monument Hills 231-ben, a kúriámban.
– Mégis mit kell…? – kérdezte, de a kenetteljes hang félbeszakította.
– Holnap megtudja. Addig szedje össze legjobb tudását.
– Ahogy gondolja, de még egy kérdés. – kezdte bizonytalanul Lloyd.
– Akkor holnap, nyolckor. Ne késsen el, Lloyd! – mondta Williams és letette a kagylót.
Lloyd még állt egy darabig kezében a kagylóval.
Monument Hills. De hiszen az az úri negyed, vajon mit akarhatnak tőle egy ilyen helyen és honnan ismeri ez a Williams? Neki eddig fogalma sem volt róla, ki lehet ez az illető.
Na, álljunk csak meg egy szóra! – korholta magát. – Azt bárki mondhatja, hogy ismer. Mindenesetre érdekesnek tartotta, hogy az első jöttmentnek munkát ajánlanak. Se baj, ezúttal neki is lehet szerencséje.
Így azon a napon, amikor tényleg megváltozott az élete, korán felébredt. Új reményekkel telve kászálódott ki a hideg ágyból. Nem melegítette azt senki, Lloyd nagy bánatára.
A férfi a tükörhöz lépett: egy borostás, karikás szemű fickó nézett vissza rá. Még csak harminchat éves volt, de legalább hatvannak nézett ki. Megborotválkozott és megfésülte szemébe lógó, deresedő loboncát. Na, így már csak ötvenöt – állapította meg és megpróbált mosolyogni, de nem igazán jött össze.
Átballagott a konyhába, hogy valami reggelit kerítsen magának, de egy darab penészes kenyéren kívül semmit sem talált. Harapott néhányat a kevésbé zöld részekből és nehézkesen lenyelte a falatokat.
Néhány perccel később már a kora reggel munkába igyekvő áradattal sodródott Lloyd is a főtéren. Próbált kikecmeregni a tömegből, hogy egy viszonylag nyugodtabb szakaszon folytathassa útját a Monument Hillsre.
A hely, amit Williams említett, körülbelül harminc perc sétára volt a főtértől. Lloyd azonban megszaporázta lépteit, szeretett volna minél előbb odaérni. Most, ahogy közeledett a találkozás időpontja, érdekelte, vajon honnan ismerheti őt az a Williams. Emellett bizsergést érzett a gyomrában, valahányszor csak eszébe jutott a munka. Már régen dolgozott és eddig nem igazán akart, most viszont majdhogynem égett a munkavágytól. Ezen meglépődött.
Húsz perc múlva már a Monument Hillsre baktatott felfelé. Még sosem járt a város e részén. Hatalmas, árnyékot adó fák szegélyezték az utat, hajnali derengéssé változtatva a reggeli fényt. Ez a homály azonban nem szürke volt, sokkal inkább zöld és fekete. Lloyd megborzongott kissé, mintha a levegő is hűvösebb lett volna itt. A Monument Hillsen nem sok ház épült, de kúriából viszont csak egy. A nemesi lakhelyet kovácsoltvas kapu védte az illetéktelenektől, a kerítés pedig jócskán az ember feje fölé magasodott.
Lloyd emelte a kezét, hogy a csengőt megkeresse, de a kapuszárnyak maguktól kinyíltak, utat engedve a férfinak. Először meglepődött, majd arra gondolt, hogy biztosan látták egy kamerán keresztül, ami a bejárat előtti részt pásztázza. Jól elrejthették azt a kamerát, mert ő nem látta sehol. Habozott pár másodpercig, aztán belépett és meg sem állt a hatalmas épület fenyőajtajáig. Útja még sűrűbb és még sötétebb növényvilágba vezetett, mintha egy esőerdőben járt volna, valahol az Egyenlítő környékén.
Az ajtón már kopognia kellett, egy réz griff lábbal. Pár pillanattal később egy magas, kopasz férfi nyitott ajtót és Lloydot a szalonba vezette, ahol megkérte: foglaljon helyet és várjon, amíg a ház urát értesíti.
Lloyd feszengve ült le az egyik faragott székre, kezdte kényelmetlenül érezni magát a nemesi házban. Még inkább nyomorúságosnak érezte saját helyzetét, itt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott csupa folt és kopásnyom ruhája. Körbepillantott a szalonban, néhány férfi és nő arcképe díszítette a vörös tapétával fedett falakat. Tüzetesebben megnézni azonban már nem volt ideje, mert lépések zaja koppant a szalonba vezető folyosón. Majd kisvártatva belépett Williams.
– Üdvözlöm, Lloyd – nyújtott kezet a ház ura és megszorította Lloyd jobbját, a szó legszorosabb értelmében megszorította, de Lloyd állta a sarat és meg sem nyikkant, pedig úgy érezte, legalább három ujja eltörött.
– Én is örülök! – mondta sután.
– Üljön csak le! – utasította Williams, úgy tűnt, ez a stílus igencsak illi hozzá.
Lloyd visszaült a faragott székbe és szemügyre vette Williamset, aki most éppen a hátát mutatta neki. Hosszú fekete haja vállaira omlott, bőre természetellenesen fehér, tartása és az egész mozgása nemességet sugárzott. Fensőbbséges ridegséget. Letűnt korok nemeseit idézte.
Williams egyik italos szekrénynél tevékenykedett. Kristálypoharak halk csendülése hallatszott.
– Whiskyt? – kérdezte Williams.
– Eh, nem iszom igazából. De most elfogadom. – mondta Lloyd, tényleg nem mert ellent mondani. Átvette a poharat és kortyolt belőle egy keveset. Próbálta elnyomni a fintorát.
Williams visszalépett a szekrényhez és visszapakolta a bedugózott whiskys üveget.
– Látom meglepődött. Na, de kezdjünk is bele…
– Ööö…rendben. A városi gimnáziumban végeztem tizenegynéhány éve, aztán jelentkeztem egyetemre, de sajnos nem vettek fel …
– Nézze, Lloyd, én nem erre gondoltam. – emelte fel Williams a kezét. – Van családja? Feleség, gyerekek?
– Nincsenek.
– Szülők, testvérek?
– Egyke vagyok. A szüleimet pedig már régóta nem tudhatom az élők közt.
– Remek! – mondta Williams, ügyet sem vetve Lloyd arckifejezésére. – Akkor alkalmas az állásra.
– No, de hát semmilyen szakmai tapasztalat…semmi végzettség? – kérdezte Lloyd megfeledkezve felháborodásáról.
– Nem, semmiféle ilyesmi nem szükséges.
– Én ezt nem értem. Honnan tudja, hogy alkalmas vagyok az állásra, én voltam az első jelentkező. A többieknek esélyt sem ad? – kérdezte meglepődve.
– Csak nem visszautasítaná az ajánlatomat?! – kérdezte hűvös nyugalommal Williams.
– Nem…én csak meglepődtem… – habogta Lloyd, nem hitte volna, hogy ilyen egyszerű dolga lesz. – Mit kell tennem és mi lesz a fizetségem?
– Koszt és kvártély. Nem költözik vissza a főtéri lakásába.
– Micsoda? És a tényleges fizetségem?
Williams felemelte a kezét és csendre intette a háborgó férfit. – A munkája csak annyi lesz, hogy minden napra szerez nekem élelmet.
– Ennyi? Játsszak ételfutárt?
– Igen, mondhatjuk úgy is – mosolyodott el Williams és kivillantak tűhegyes szemfogai. Lloyd rábólintott az állásra, nem volt választása, már tudta, mi lett azokkal, akik visszautasították Williams ajánlatát…