Viharos – végletek kint, bent

Éktelen vihar van megint. Utálnia kellene – mindenki utálja –, ő inkább tiszteli, van benne valami méltóságteljes, talán Isten akarata, haragja vagy ereje, maga sem tudja. Összekuporodva bámul ki a megtépázott fákra, az alattomosan terpeszkedő felhőkre, bekebelezik az egész környéket, megvetik lábukat a horizont szélén, és eszükben sincs továbbállni. Ennek nyomós oka lehet, nemcsak időjárási jelenségnek tudja be, hanem terelgető jelnek, hogy meneküljön hűséges laptopjához, zárja ki magát az égiháborúból, hiszen ő a békét szereti. Amikor írogat, nem is annyira félelmetes a zivatar, kirekeszti aurájából, olyan vidéket varázsol magának, amilyet csak akar, olyan érzéseket, melyek nem szaggatják szét a lelkét; most épp erre készülnek, nem bír velük. Nehéz a szíve, megint megtapossa ez a rohadt élet, mint már annyiszor, egyedül maradt, nincs szüksége rá senkinek, kihajított rongy, aki egy megveszekedett szót sem érdemel. Ja, miért nem tudja befogni a száját?, túl sokat beszél, fölöslegesen; nem érdemes, sok beszédnek sok az alja, hát most összeszorítja fogát és hallgat. Birtokba veszi a klaviatúrát, ütemesen kalapálják ujjai, szegény betűk megrémülnek, nem tudják követni ritmusát, olykor összezavarodnak, majd rövid idő múlva megadóan veszik tudomásul, hogy gazdájuk rajtuk tölti ki elkeseredettségét, meghunyászkodva engedelmeskednek, nyugtató szavakat formálnak, mondatokba sorakoznak. Egy-kettő, egy-kettő, tíz, száz, ezer, rengeteg, és igazi rengetegbe képzeli magát; mohos erdőbe, ahol terebélyes fakoronák magasodnak fölötte – tölgyek mind –, százéves óriások, sokat tapasztalt, felhőkig érő csodák, a kedvencei; mindig megvigasztalják, elég, ha csak gondol rájuk, máris jobban érzi magát, és erre most nagy szüksége van. Talpa alatt vastag avartakaró, az ősz illatát idézi, beleszédül ebbe a jól ismert aromába, cipője orrával a levegőbe röpít néhány csomóba gyűrődött falevelet, alóluk megszeppent gomba kandikál ki a laza talajból. Újabb mozdulat, egy kis ártatlan vadvirág kezdeménye emeli rá pillantását meleg mosollyal, erdei madarak énekét is hallaná, ha képes lenne figyelni a hamisítatlan táj szépségére, ám neki sírhatnékja támad, nem tud örülni, a tölgyeknek most nincs hatalmuk felette, és hiába néz rá könyörögve a vadvirág, hiába csivitelnek a madarak, nem engedi be őket. Üresnek érzi magát, száraznak, mint a sivatag homokja, gyomorszája vészesen lüktet, erős nyomást érez, sírni kellene, bőgőzni, ám kiszáradtak a könnycsatornái, belül marad az áradat, kegyetlenül feszíti, mégis képtelen kitörésre késztetni.
Nem segít az írás, ettől megrémül. Kétségbeesve ugrik fel a laptop mellől, ki sem kapcsolja, magára kap egy vékony kabátkát, az első keze ügyébe kerülő sportcipőt, majd nekiindul a világnak. Mindegy, hova; fogalma sincs, merre tart, csak el innen, minél messzebbre, nem érdekli, hogy körülötte villámok csapkodnak, és szinte megsüketül az égzengéstől, csak rohan a semmibe, belegázol a tócsákba, hadd fröccsenjen a sáros víz, nem érdekli, úgyis csurom vizes már a szakadó esőtől, egyébként is, minden mindegy.
Háta mögött mozgásra lesz figyelmes, mintha szaladna utána valaki, erre felgyorsítja lépteit, senkivel nem akar találkozni, nem akar beszélni, utál beszélni, abból mindig csak baj van, nem akar embert látni! Eszement rohanásba kezd, önkívületében nem néz maga köré, csak egy hirtelen fékcsikorgás jut el tompult tudatáig, erős ütést érez baloldalán, félájultan terül el az aszfalton.
Ajtócsapódás, ordítozás, eszmélés:
– Ostoba liba, elment az eszed?! Nem látsz a szemedtől?! Meg akarsz halni?! – ám a magából kikelt sofőrt nyugtatóan félretolva, fölé hajol a szerelem.
– Ah, te, soha többé ne tedd ezt velem! Kértelek, bármit írsz, ne legyen szomorú.
Már egyáltalán nem akart sírni, hanem örülni az élet gyönyörűségének, és könnyesre nevette magát.