VII.: Önismeret II.

Nem kellett volna idehoznom… Miért voltam ennyire hülye? Gondolhattam volna, hogy ha én nem ismerem a fajtáját, akkor senki más… Nem akartam neki rosszat… Nem akartam, hogy mindenki azon filozofáljon, mit is szabadítottam rájuk… Ahogy végigmegyek Ventari csarnokán, le a lépcső, most, hogy beszéltem mesteremmel, minden szem rám szegeződik. Még Ő is lekezelően beszélt velem… Soha nem hallottam még, hogy így szólt volna hozzám. Alárendeltjeim már kapták meg tőle így a magukét, de én… „ Tudom, hogy felelősséged teljes tudatában cselekedtél, és azok alapján tettél mindent, amit tőlem tanultál, de akkor is rossz döntést hoztál. Most először, csalódtam benned…” Csalódtál bennem, mi? Hát köszönöm szépen. Védjünk meg mindenkit, akit ismerünk…A világ nem fogadja be az olyanokat, akik nem illenek bele az emberről alkotott általános képbe…Az emberek nem élhetnek ezekkel a képességekkel úgy, hogy azt hiszik, átkot szórtak rájuk… Mik ezek, Mester, üres szavak? Minden forduló, amit a kastély alatti folyosókon veszek, őrjítően kong. Minden lépésem hosszú másodpercekig visszhangzik a folyosón… Ahogy beütöm a kódot a biztonsági központ tolóajtaján, úgy vált a folyosó kongó kőfala hideg acélfallá. Az ajtó előttem két oldalra szétcsúszik, és a jól megszokott, acélkék derengés vesz körül, a neonlámpák fehér fényével fakítva. A hideg kiráz ettől a helytől. Még két sarok, elhúzok egy pár ajtó előtt, ahonnan röhögés, és disznó poénok fröcsögnek ki, majd újból egy kódleütés, retinascan, és már bent is vagyok a kis szentélyben, ahol én vagyok az atyaúristen. A biztonsági központ irányítóterme, ahonnan mindent látok, ami csak a Menedékben történik. Az ember azt hinné, egy ilyen helyet mágikus védelem, meg mindenféle fura szerzetek őriznek, de kiábrándító módon a legmodernebb, 21. századi technika védi Ventari titkait…a szobájában a padló nyomás érzékeny, csak akkor nem szólal meg a riasztó, ha az ő patái koptatják a talajt (a nyomás ereje, helye, és a felület alakja is számít… azt se hittem el, hogy létezik ilyen). Az egész hely csupa unalom, hiszen Ventarinál ritkán történik bármi is, de tekintve, hogy a Testőrség vezetője vagyok, a napjaimat itt kell eltöltenem. Remek mulatság, mondhatom… A legjobb szórakozás a többi testőrnővel azon nevetni, hogy a legnagyképűbb, leghencegőbb macsók hogy eltörpülnek szerényebb társaik mellett a zuhany alatt… Viszont hátborzongató érzés úgy zuhanyozni, hogy tudom, a zuhanyzó minden sarkából kamerák lesnek rám. A legviccesebb, hogy a biztonsági rendszer minden kis aspektusa, ami ezen a termen kívül esik, mágikus úton van elrejtve. A több ezer fajzatnak, akik ebben a menedékben élnek fogalmuk sincs róla, hogy folyamatos megfigyelés alatt vannak, és a döbbent arcok, amik akkor kerülnek elő, amikor véletlenül valami komolyabb balhé van egy ritkább ereklye, vagy valami hasonló fölött, és a Testőrség azonnal közbeavatkozik…Azt se tudják, hova kapják a fejüket, honnan kerültünk elő olyan hirtelen. Ahogy a képernyőkre pillantok, a szokásos unalom fogad: mindenhol béke, mindenhol csend, mindenhol a megszokott dögunalmas nyüzsgés. Pedig úgy vártam, hogy valami elvonja a gondolataim Russelról! Ezzel az újra munkába állással még bőven lesznek gondjaim. Jobb lenne, ha kimehetnék terepre, őt meg elbocsátanák innen, tekintve, hogy gőzük sincs micsoda, és hogy milyen veszélyt jelent. Azt se tudjuk, jelent-e veszélyt egyáltalán. A sercegő tollak minden kis pisszenése a lángok pattogását juttatja eszembe. „Démon? Annál talán kissé több…” Az a tekintet. Az vett rá, hogy idehozzam őt, az ébresztett bennem… Igen, félelmet. Féltem, még a szemébe nézni is féltem az után, hogy ott előttem változott át valamivé, amihez még hasonlónak nevezhetőt sem láttam. A félelem vett rá arra, hogy valami olyanhoz forduljak segítségért, ami sokkal ősibb és bölcsebb nálam. De aztán, ahogy ott a folyosón átkarolt, és megcsókolt, mintha soha nem is lett volna a félelem. Már akkor bántam, hogy idehoztam. Már akkor tudtam, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle. Aztán az a feleselés Ventarival meg Harellel… Na az a teteje volt a dolgoknak. Komolyan nem tudtam hova lenni szégyenemben, mikor Ventari a képembe vágta, hogy csalódott bennem… Olyan sóhaj szakad fel belőlem, mint régen nem. Hosszú, mélyről jövő, és érzelemmel, fáradtsággal teli, de most ez az egy módja van annak, hogy kiadjam magamból azt, amit érzek. A képernyő üres villogását bámulom a konzolra felcsapott csizmám mellett. Miért nem történik itt semmi? De várjunk csak, az ott mintha valami szokatlan mozgás lenne… Nahát… Lekapom a lábam a pultról, a székkel közvetlen a konzol mellé gurulok, és vadul csapkodni kezdem a billentyűzetet. Pár gombnyomással megtalálom az előbb látott képsort, ami a gyakorlótermet mutatja, az egyik felső kamera állásából. A terem alján, a démonoknál megint valami balhé van…Ide már meg sem éri kimenni, esküszöm mindig összebunyóznak valamin. A sok idióta pokolfajzat, nem tudnak két percig meglenni nyugalomban.
– Főnök, nézze csak! – szól hátra az egyik biztonsági – A P639-es kamera!
– Igen, épp látom, biztos megint összeveszett valamin a démonhorda… – unottabb, érdektelenebb hangon nem is szólhatnék. Esküszöm, más nem is jár a fejemben, mint Russel arca, haja, a két jég színű fehér szeme… Azok a szemek… Rád néz, és megfagy a tüdődben a levegő… Annyira…
– Főnök, lehet mégis rájuk kéne nézni… – Miért zökkentesz ki folyton? Nem hiszem el, fogadd el, ők ilyenek…
– Jól meglesznek, nemsokára elül a ricsaj.
– De főnök, a ricsaj most erősen…füstöl – erre aztán felkapom a fejem. Villámgyorsan keresni kezdem a zoom gombot, amint megtalálom, nagyítom a csarnok közepét, amekkorára tudom. Egy kék villanás bőven elég, hogy tudjam mi folyik ott. Rendszertelen kék villanások, füstfelhők, néha megtántorodó démonok, de egyébként, nyilvánvaló mi történik… Az idősebbek játszanak az új játékszerükkel. Mocskos dögök… A hiperaktív kis biztonsági srác azt se tudja hova legyen, amikor a szék, amin addig ültem hangos dörrenéssel csattan a fémen, én pedig megszállott módjára lövök ki a folyosóra, látszólag minden ok nélkül. A csizmám talpa most nem kopog, döngve zengi be a hangja az acél falakat, már alig várom, hogy a hideg kőfalak közt rohanjak. Egy kanyar, még egy, a fene ebbe a biztonsági ajtóba, meg a retina-ellenőrzésbe, meg az újlenyomatba, meg az egész francba! Sprintelek tovább, egyenesen az edződerem felé, ahol tudom, hogy most minden szem Russelre szegeződik… Az újonc, aki a nagy szája ellenére most csúfos kudarcot vall. A gondolatától is félek, hogy mit kapok ez után Ventaritól, de most nem érdekel. Ha kirúgnak a testőrök közül, akkor sem fogom hagyni, hogy azok a mocskos pokolfajzatok szétrúgják szerencsétlen srác hátsóját. Én hoztam rá a bajt, hát most ki is húzom belőle. Vadul trappolok keresztül a folyosókon, minden kanyarban megcsúszva, egyensúlyt vesztve rohanok, szinte már azt sem látom merre. Ahogy kibukkanok a keleti lépcső tetején, két nagyobb ugrás után majdnem le is gurulok rajta, de végül sikerül erőt vennem magamon, és a lábaimat kapkodva, egyesével véve a fokokat, tiszteletet parancsolóan megjelennem, miközben próbálom nem kiköpni a tüdőmet, még nagyobb röhögést kiváltva a fajzatokból, mint amit amúgy is átélnek Russel rugdosásával. Mert az én kis futómutatványom alatt a fiú végleg a földre került, és most onnan heccelik, miközben a fején a kék lángok egyre halványabban égnek…
– Abbahagyni, most azonnal! – a szokott parancsoló hangnemben üvöltök velük. Abban a hangnemben, ami soha nem hatott még..
– Kislány, hát újra itt vagy! – Belzebub te ördögfattya…
– Nem hallottad mit mondtam? Hagyjátok a srácot! MOST!
– Claudius mester parancsára leteszteljük mit tud, de hamar kifáradt szegénykém. Próbáljuk felébreszteni, de csak ott fekszik félálomba szenderülve…
– Félájultra verve, úgy érted, mi? Ez még csak egy gyerek, nem látod te ördög?
– Na de kérem, kisasszony, miféle szitokszó ez? – húzza vigyorra a száját… Ennyi ocsmány fogat egy rakáson! Bár nem csoda, a fogápolás erősen 20. századi találmány, ez meg már vagy nyolcszáz éves.
– Elég legyen, most fejezzétek be! – magamban elmormolt igézés hatására egy hatalmas villám csap le a terem kellős közepébe. A démonok hátrálnak egy kicsit, de még jobb a szitu, mit értem el? Most rám fenik a fogaikat… Elegem van ebből, ezeket a mocskokat nyugodt szívvel fogadja be az a vén kripli, egy jól nevelt, fiatal srácot meg ki kellett volna rakjak az utcára? Előkerül a tőr, ami eddig az övem hátuljába volt tűzve, és visszahajlott pengéje egyenesen Belzebub nyakának szegeződik.
– Tudod jól, mire képes ez a kés, fattyú! Eresszétek el a gyereket! – a szemem legalább úgy lángolhat most, mint Russelé aznap este. Majd felrobbanok a dühtől.
– Hmm… megfontolandó ajánlat, nem de, fiúk? – Belzebub büdös lehelete az orromba fúrja magát, ahogy a többihez szól – De az üzlet úgy üzlet, ha van tárgyalási alap! – ezzel Forneus, egy másik démon tűt formál a karjából, miközben a teste összes többi részére is tüskék nőnek, eldeformálódott arcára széles vigyor ül ki, és nekiszegezi a karja hegyét Russel mellkasának.
– Nos, mit ajánl a hölgy? – Belzebubot legszívesebben helyben levágnám. Talpra rángatják Russelt, és felém fordítják. Az arcán zúzódások, a haja zilált, a ruhája szakadt.
– Azt ajánlom, ereszd el! – szabályosan vicsorgok. Azt sem tudom, mikor voltam utoljára ilyen dühös ebben a száz évben. Komolyan meg tudnám ölni az összeset…
– Előbb eresszen el kegyed – nem éri meg velük packázni. Én nem ölhetem meg Belzebubot, azzal tényleg kinyírnám magam a testőrök közül…De ő megölheti Russelt. Semmi oka nincs félni attól, hogy kidobják innen. Egy rendbontóval kevesebb, és kész. Senki nem fogja megsiratni, ő pedig áldani fogja a szabadságát. Elrakom a tőrt.
– Ám legyen, de most ereszd el!
– Ütődött fehérnép! – vihog – fiúk, játszunk szépen tovább! Azt hiszem, akadt egy új alanyunk is…
– Na azt… – eltűnt a tőröm. Ahogy hátranyúlok érte, a markolat helyett a semmibe nyúl a kezem! Ahogy megpördülök, a mögöttem álló sáskapofa démon egyik hosszú, csápforma kezében (van neki vagy egy tucat, hogy szakadna rá az ég…) ott himbálózik a tőröm.
– Lássuk csak, mit tud a kicsinyem – Belzebub mocskos karma végigsiklik az arcélemen, egy gyors mozdulattal elütöm a kezét magamtól – nahát, de erőszakos itt valaki. Fiúk, hajrá!
– Hagyjátok… békén… – halk, félig hörgő hangot hallok a belső kör közepéről – eresszétek el!
– Mennyi hős, mennyi hős, és mind feláldozná magát a másikért! Jáááj, de széép! – Belzebub éles hangon visítozik és ugrabugrál körbe a többi démon közt – Mondd csak, téged nem hat meg ez az önfeláldozás? Micsoda dráma, micsoda dráámaa! Könnyek, könnyeket kérek! Gyerünk, démonok, könnyeket a Hősnek és a Hősnőnek!
– Tűnj el…és hagyj..minke.. – ahogy Russel kitépi magát az őt lefogó démon szorításából, egy vele szembe álló azonnal hasba vágja. Ugyanebben a pillanatban furcsa villanást látok a fiú szemében – mit akar ez csinálni?
– Na, szállj be szépen, kislány! – Belzebubból most veszett ki a színészi véna. Vérszomjas tekintettel közeledik felém – úgyis rég játszottunk egy jót! – és ezzel megpróbál megütni. A többiek rugdosni kezdik Russelt, aki csak fekszik a földön, és vonaglik fájdalmában… Woá! Egy ököl, egy kéz, egy láb, egy…egy beazonosíthatatlan végtag… Ezek elől ugrálok félre, miközben próbálok egyre közelebb jutni hozzá. Megszédülök, ahogy az egyik ütés fültövön talál. Aztán rögtön egy következő, és még egy. Alig látok. Mágiát kell használnom, de alig kezdem el az átkot, már megint elvesztem a fejem egy pillanatra. Vagy nyolcan ütnek egyszerre… Megszűnnek az ütések, de a fülem őrülten csengeni kezd. Egy robbanás hangja visszhangzik a teremben, majd sercegés…Russel? Odafordulok, de egy fekete démont látok, fekete lángokba burkolva, sötétkék szemekkel, a fején két hatalmas, csavart szarv, a hátán rövid csonkok…Szárnyak lettek volna? A lángok körülötte mint csápok tekergőznek, inkább ködnek nézem, mint lángnak, mi a fene van ott? Gyors, ahogy aprítani kezdi a démonokat irtózatosan gyors, szinte csak az ütések hangját hallom, alig tudom követni szemmel, de az biztos, hogy ezekből nem marad sok, ha nem lépek közbe villámgyorsan. Megszállott vigyorral visz be minden ütést, keresem ki lehet az a tömegből, de az egyetlen hiányzó test Russelé… Hirtelen minden hang megszűnik…Russel? Russel kezdte el aprítani őket? Mi a fene folyik itt? Hogy lehet ez? Miért ilyen? Hova lett…ne, ne nézz rám! Téboly, ahogy a fekete köd nem csak a teste körül kavarog, hanem néha a szemébe is be-be folyik, ettől olyan, mintha az izzó kék szempár széle hullámzana…A szája torz vigyorra húzódik, a fogai mint kék kristályok villannak elő…Felém lövell. Egyre jobban érzem a forróságot, a perzselést, amit akkor nem éreztem, mikor tenyérnyire állt előttem, és ugyanígy lángolt. A félelemtől mozdulni sem tudok, mikor egy hatalmas zöld villanás találja oldalba, amitől előbb kialszik, majd öt métert csúszva a kövezeten Russel testét hagyja maga után egyetlen nyomként… Harel hangját hallom, és az egyik megkötő igézés szövegét… Claudius basszusa döngve szidalmazza a démonokat, már azokat, akik eszméletüknél vannak, vagy túlélték… Russel sárga derengés fogja körbe, ahogy aktívvá válik rajta a mágikus pecsét.
– Mi a fene volt ez? – Harel arca bámul az enyémbe… Fogalmam sincs…Fogalmam sincs… – Alexiel, válaszolj!
– Fogalmam sincs… – nem tudom…
– Alexiel! -nem tudok…elsötétül a világ…megszűnik a hang…. Jöjjön az édes ájulás…

Sötétség. Fény. Sötétség. Fény. Sötétség. Kék fény. Kék. Ugyanolyan kék, mint eddig bármikor. Mi változott? Mi történt? Mi van a feketeség helyén? Mi történt azután, hogy elájultam, mikor az a bakancs tarkón talált? Nem tudom… Harcoltunk. Egy darabig harcnak lehetett nevezni azt, ami ott történt. Aztán eltalált egy acélbetét, és eltörte két bordámat. A testem először nem reagált a veszélyre. Meglepődtem. Nem tudtam, mi történik velem. Elvesztettem a fejem, és onnantól egyre több ütést kaptam be… igen, erre még emlékszem. Miért nem vált akkor ugyanúgy füstté az a részem, mint mindig? Mi történt? Azóta, hogy felébredtem, a képességem próbálgatom. Semmi szokatlant nem mutat. Semmi fura, semmi rendellenes, bár…ezeket a jelzőket lehet, hogy hülyeség magamra használni…Fura, rendellenes…a szokatlan még talán. De a másik kettő tökéletesen leír. Ahogy ülök ebben a dohos lukban, ablak semmi, az egyetlen berendezési tárgy egy döglött patkány, meg a vasajtó, ami bezár, ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben. Bezártak. Végül egy tömlöcben végeztem, penészes kőfalak közt. A sarokban ülök, a könyököm a térdemre támasztva, a jobb kezem előrenyújtva, és egy kis tűzgolyóval játszom, ami a tenyerem felett lebeg. Sötétség, fény, sötétség, fény, olcsó játék, hülyegyerekeknek… Vagy őrülteknek. Ahogy tetszik. Mi a fene vagyok én? Mi a fenéért vagyok én itt? Mi történt? Az üvöltésem visszhangjába beleremegnek a falak. A termet elöntik a lángok, ahogy a dühöt és kétségbeesést kiadom magamból, ott vagyok minden pontján, és mégsem találom a kiutat… Visszaroskadok a sarokba, és újra a kis golyóval kezdek játszani. A földön fekve próbáltam magam védeni, miután a testem már nem volt hajlandó azt tenni, amit az agyam parancsolt neki. Akkor jelent meg Alex… a tőr villanása. Harc. Akkor tértem magamhoz, mikor először megütötték. Valami azt üvöltötte a fejemben, hogy meg kell védenem. Felálltam, és rájuk kiáltottam, de semmi, sőt, ismét leütöttek. Az egyik dög felrángatott, a másik hasba vágott, és innentől sötétség… Itt ébredek fel, majd itt őrülök meg. Ez a sors jut nekem? Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy sorban vesztek el mindenkit… Most Alex került miattam bajba, nem is kicsibe, előtte meg ők öten. Hiányoztok. Hiányzik a régi életem. Hiányzik mindaz, amit elvesztettem. Sötétség. Fény. Sötétség. Sötétség. Sötétség. Mi a halál? Nem jelenik meg a tűz? Ne szórakozz velem… Fény. Na azért. Sötétség. Fény. Sötétség. Fény. Fény. Ajtónyikorgás.
– Á csukd már be kisül a szemem! – a kék lángok nem adtak elég fényt ahhoz, hogy most az éles neonfény kintről ne szúrja úgy a szemem, mintha egy hete nem láttam volna napot.
– Gyere. Mozgás – két kar ragadja meg az enyémeket, ahogy felemelnek, a két törött bordám az oldalamba szúr. Még nem jöttem rá, hogy materializálódhatnék ép formában. Visznek. Szabályosan vonszolnak maguk után.
– Héló, jól elvertek, de járni még tudok!
– Senkit nem érdekel, mit tudsz, vagy mit nem. Két démont megöltél, hatot kórházba juttattál – mintha egy nagy vödör szaftos szarról beszélne, olyan megvető és undorral teli a hangja. De hogy én…
– Tessék? – Hogy csináltam? Hiszen megütni sem tudtam őket igazán!
– Ne tedd itt az ártatlan, te féreg! Nem tudjuk mi vagy, vagy honnan jöttél, de imádkozz az Istenedhez, hogy Ventarit jó kedvében érte a hír, különben a fejed lesz a tét – máris imádom ezt a helyet. Kellett ez a kis löket, hogy igazán jól érezzem magam itt. Olyat káromkodok, hogy a két katona belezavarodik a lépésbe. Egy sasszé után továbbra is úgy mozognak, mint két robot. Az egyik egy igét kántál, aminek a hatására a szemben lévő falon egy ajtó jelenik meg. Egy krómozott, acél liftajtó, pont mint mikor idejöttem. Ezen a penészes, rothadó kőfalon. Találó párosítás… Ó jézus, ezt nem gondoltátok komolyan! Kaszinó szintű biztonsági rendszer van a liftajtóhoz párosítva.
– Ez igen. Mágia nem elég védelem?
– Öreg, ez a 21. század. Egyébként meg, ki kérdezett? Innentől pofa be! – egy jól irányzott ütéssel nyomatékosítja a mondanivalóját, naná hogy a bordáim közé. Hogy szakadna rád az ég… Egészen vicces végignézni, miféle biztonsági rendszer van itt. Ahogy kifele visznek a fogdából (gondolom, ez a fogda) egyre keményebb kihívásokkal találják szembe magukat, persze mindegyiknek tudják a megoldását, de akkor is érdekes. Azt vártam volna, hogy valami mágikus körök, pecsétek, pajzsok, amik az utad állják, ha nem tudod az igézést. De ujjlenyomat? Retinavizsgálat? Hangazonosító? Tizenkét jegyű biztonsági kód? Mint valami morbid vicc. Ahogy ezen filozofálok, ismerősebb tájak felé érünk. Lassan a szemem elé tárul a Nagycsarnok, a kilenc körével. Az emberek most nem nyüzsögnek, csendesen teszik a dolgukat. Ventari trónja felé nézek, de csak sötét ködöt látok. Nem lehet jó kedvében, az biztos, de akkor sem tudom, mi történt, hogy öltem meg azokat a démonokat, egyáltalán, hogy mi történt aközött, hogy az a vadállat hasba vágott, és hogy felébredtem a tömlöcben. Megint határon vagyok egy jó nagy tomboláshoz…
– Alex Draughty… – Ventari hangja. Minden barátságosság eltűnt belőle, a folyékony nitrogén több melegséget áraszt.
– Russel Aglow, ha kérhetem – nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a hangot, legalábbis csak homályos sejtésem van. De az korántsem elég ahhoz, hogy szerényen meghúzzam magam, miközben ezek itt, Harel, Ventari, egy másik, valószínűleg magas rangú testőr, Claudius, és olyanok, akiket még soha nem láttam darabokra szednek.
– Russel Aglow! – na, legalább egy kis tisztelet maradt irányomba. Egy nagyon kicsi, valahol mélyen a jég alatt… – amit négy nappal ezelőtt tettél, főbenjáró vétség a Menedékben. Tekintve, hogy első napodat töltötted itt, kihallgatást rendeltem el, felrúgva a Menedék íratlan törvényeit. Tisztában vagy vele, mit követtél el? – kérdésért még nem voltam ennyire hálás… Ha ezt most nem teszi fel, eláshatom magam.
– Nem.
– Tessék?
– Nem. Nem vagyok vele tisztában, mit tettem, és akkor és ott véleményem – ugyanis határozott emlékeknek híján vagyok – szerint tudatomnál sem voltam.
– Russel Aglow. Megöltél két démont, hatot a gyengélkedőn ápolnak, és megtámadtad a testőrségem parancsnokát. Mindezt az után, hogy…
– Hogy eszméletemet elvesztve feküdtem a padlón, miután a démonok, akiket a tesztelésemmel bízott meg egy Claudius nevű démon, félholtra vertek.
– Eszméletedet vesztve?
– Az utolsó, amire emlékszem, Alexiel, ahogy majd egy tucat démon veszi körül és üti őt. Ettől a pillanattól a következő emlékem az, hogy egy dohos, patkány lakta lyukban ébredek, fogalmam sincs miért – elég hitetlenül néznek rám.
– Ha tényleg igazat beszélsz, rá kell jönnünk, mi történt veled – ragadja magához Claudius a szót – egy biztos, démonok közé nem tartozol, és nem tudjuk, mi vagy.
– Ember voltam, amíg meg nem haltam – egyöntetűen hördülnek fel.
– Olyan nincs, hogy valaki visszatérjen a halálból! – kiált rám Harel.
– Nem létezik ember, aki meghal, majd visszatér ugyanolyan élő emberként. Vannak mozgó holttestek, szabadon szálló lelkek, de lélek, ami visszaköltözött egy testbe…
– Az én esetem más.
– Már miért lenne más? – az ősz hajú testőr, az egyik, akit még nem ismerek, felháborodva néz rám – Ugyanolyan embernek születtél, mint mindenki más, saját állításod szerint. Ezer éve szolgálom Ventarit, de nem találkoztam még holttal, aki visszatért volna a sírból, minden ága a mágiának tabuként említi a holtak feltámasztását, mindenki lehetetlennek tartja. Te mégis azt állítod, ezer év kísérleteit és tudását sutba dobva kellene hinnünk neked! Mi alapod van erre? – egészen kivörösödött a feje, amíg ezt hozzám vágta. Tombol benne a düh, a kis monológját nem is bírta ülve végigmondani, de liszteszsákhoz hasonlóképp zuhan vissza a székére attól a mondattól, ami szinte suttogásszerűen hagyja el a számat, amit senkinek nem mondtam el, mióta visszatértem erre a világra a kis pokolbéli kiruccanásom után…
– Én vagyok a Sátán fia – nem úgy néznek ki, mint akik tényleg felfogták, miről beszélek. Az öreg két szeme úgy guvad rám, mintha életében nem látott volna furább, kiábrándítóbb, undorítóbb lényt. Ventari maga elé mered, üveges tekintettel. Harel hápog, körbe nézelődik, a többiek arcát fürkészve keres segítséget. Claudius vigyorogva néz rám. A többi idegen a háttérbe húzódva sutyorog. Valószínűleg jövendőbeli sorsomat beszélik meg.
– Ez a dolog – szól Ventari – ezen a ponton csúszott ki a hatáskörömből. Amíg nem találok valakit, aki beléd lát, megmondja, mi vagy, és milyen veszély fenyeget veled kapcsolatban, egy dologra fogunk koncentrálni: Hogy elnyerd a teljes irányítást a képességeid felett.
– Micsoda!? – a másik három egyszerre fordul Ventari felé, aki viszont nyugodtan áll tovább a helyén.
– Egyetlen embert láttam, akinek az esete hasonló volt, mint amit Russel lefestette előttünk, nyolcszáz évvel ezelőtt. A hatalma meghaladta az enyémet, sőt, minden nem-emberét, akit ismertem. Épp ezért vesztette el az uralmat fölötte, mielőtt megtanulta volna kordában tartani, bilincsbe zárni, és a saját parancsaira használni az erőt, ami megadatott neki. Egy város pusztult el akkor, réges-régen, mikor Diablo Steel először ismerte fel, hogy milyen fegyver adatott meg neki… – a többiek arcán a döbbenet után sötét árny telepedik meg, mind komoran bámulnak maguk elé, én pedig szokás szerint egy kukkot sem értek.
– Diablo Steel – emeli rám a tekintetét Ventari – egy teljesen normális ember volt. Egyetlen fegyvere egy ezüst pisztoly volt, korszakát majd nyolc évszázaddal meghaladó technológiájú lőfegyver. Harminc centis csöve volt, forgótárába tizenkét golyó fért, és ördöge volt a mesterségének. Nem volt ember, aki legyőzhette volna, se mágus, se senki, aki találkozott vele, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy lőfegyvere volt a kardok és páncélok korában. Diablo jó ember volt, soha nem ölt meg senkit, még akkor sem, ha nem volt más választása, épp ezért hegek milliói tarkították a testét. Emlékszem, én készítettem neki egy mágikus kart, mikor az egyik testőröm tévedésből levágta az övét. Egy nap azonban, Diablo elvesztette az eszét. Egy mágus, akinek a nevére egyikünk sem emlékszik, hiszen szánt szándékkal feledtük el azt, elérte, hogy Diablo felrúgja azt az elvet, amire az egész életét áldozta. Kényszerítette, hogy ölje meg azt, akit a legjobban szeretett. Diablo ekkor minden önuralmát elvesztette, és egy olyan démon ébredt fel benne, amit a tizenkét mágus köre, ami akkor élte fénykorát is csak nyolc mágus feláldozásával tudta legyőzni. A város, ahol a csata folyt, eltűnt a föld színéről, Diabloval együtt. Csak a fegyvere maradt meg, az viszont azóta sem szenvedett kárt. Mintha nem fogna rajta az idő… – ahogy a történet végére ért, Ventari szemét halvány köd lepi el, és ismét csak azt látom, hogy réved maga elé, és itt sincs.
– Azt mondja, Diablora emlékeztetem?
– Nem. Azt mondom, te is elvesztetted az uralmat a képességed fölött. Mind tudjuk, milyen szálak fűznek titeket Alexszel egymáshoz. Nem túl erős még köztetek a kötődés, de ahhoz úgy tűnik, elég erős volt, hogy a benned lakó lény, az erőd forrása felszínre hozzon mindent, amit csak tud, hogy megvédje a nőt, akit szeretsz.
– Akkor miért támadtam rá? – a többi három úgy néz rám, mintha hirtelen a legjobb barátjukat vélnék felfedezni bennem.
– Mert az a lény, mint mondtad, egy pokolfajzat. Az ördög fia vagy, mit vártál, hogy majd békésen megsimogatja annak a szolgáját, aki azért küzd, hogy Hector ne tehesse a lábát a földre?
– Ismeri az apámat?
– Még jó, de most nem ennek van itt az ideje. El kell nyerned az irányítást a benned lakó ősördög felett, különben véged, és minket is viszel magaddal… Ezt pedig, már tudom is, hogy fogod elérni.
– Ó, mégis hogy? – egyre kevésbé hiszek a sok marhaságban, amit összehadovál. Annyi logika sincs benne, mint egy első osztályos matekkönyvben.
– Alexszel fogsz gyakorolni. Rajta fogod élesíteni a képességeid.
– Isten nincsen! Ezt nem vállalom!
– Látod, eltaláltam, mit kell neked adagolni – mosolyog. Igazi, atyai mosoly. Hát ez őrület. Legszívesebben képen hajítanám egy jó forró tűzgolyóval – ha nem akarod bántani Alexielt, minden képességed be kell vetned, hogy kordában tartsd a benned lakó démont, miközben Alexiel mindent meg fog tenni, hogy kihozza belőled a maximumot. Mindent, amire képes vagy.
– Ez őrültség…Kockára teszi az életét, hogy én erősebb legyek? Ebbe nem mehetek bele! Nem vagyok ennyire hülye!
– Pedig bele fogsz menni, ha nem akarod az ő életét kockáztatni, mindenki máséval együtt, aki a közeledben van. Gondolkozz, ha fennáll a veszély, hogy bármilyen érzelmi kitörésnél kiirtod a környezetedben lévőket, élhetsz majd normális életet valaha is? Visszakaphatod azt az életet, amire annyira vágysz? Gondolkozz, Alex, gondolkozz! – rohadj meg te szemétláda. Te utolsó mocsok…belelátsz a fejembe, mi, olvasol a gondolataimban, tudod, hol érhetsz el, hol kell megszorítani, hogy a legjobban fájjon…
– Igen, de hidd el, nem akartam ezt a módot választani. Azt hittem, meggyőz a józan ész arról, hogy… – egy tűzgolyó, még egy, egy újabb, és még kettő. Sorozatban dobálom, vadul szitkozódom, átkok sora hagyja el a számat miközben szórom rá a forró labdákat. Nem akarom látni a képed, te szemétláda! A testőrök állítanak le, ahogy a szemébe nézek, érzem, hogy lehűl bennem az indulat.
– Alex, én jót akarok neked. Hagyd magad. Nem fogod megbánni. Most az egyszer bízz meg bennem. Most először, és ha nem lesz igazam, utoljára – keresem a szemében az igazságot. Azt, hogy mit akar tőlem, de csak egy baráti mosolyt látok. Semmi többet. A saját alakom csillan a két égszínű szemben.
– Ám legyen. Most az egyszer.
– Álljon meg a menet! – az öreg szól, aki az előbb magából kikelve háborgott azon, hogy hogyan tértem én vissza a halálból – Ventari, minden tiszteletem a tiéd, de mégis, azok után, ami a gyakorlóteremben történt, miért gondolod, hogy bármelyikünk is belemegy abba, hogy ez a… ez a fajzat továbbra is a Menedékben tartózkodjon?
– Mert a menedék az enyém. Fenris, ha elfelejtenéd, itt az én szavam a hét szentség. Sajnálom, barátom, ha ki kell ábrándítsalak, de attól, hogy kikérem a tanácsotok a döntéseimhez, a Menedék még mindig az én akaratom szerint véd, vagy pusztít.
– Miért hiszed el neki, hogy a sátán fia? Van netán bizonyítékod erre, fiú? – most, hogy így kérdi, igaza van… A vágások, amiket Hector ejtett a testemen üzenet formájában, már réges-rég beforrtak. Egyéb bizonyítékom pedig sosem volt…
– Nincs bizonyítéka. De az, hogy a létforma, amit a biztonsági kamerák felvételén mutattatok nekem, megfelel egy kifejlett ősördög testének, nekem épp elég bizonyíték. Hiszen ördög nem élhet ezen a földön úgy, hogy hatalma van. Tehát…
– Tehát én csak félig lehetek az… – most találtam meg a választ arra, hogy mi is vagyok én? Nem. Ezt már régen tudtam. Most fogadtam el? Most fogtam fel, mit jelent az ördög leszármazottjának lenni? Félig démon vagyok… félig az ördög fia. Félig még mindig ember, de ez nem sokat nyom a latban, a másik féllel szemben. Olyan érzés jár át, mintha valami olyanná váltam volna, ami szöges ellentéte annak, ami mindig is lenni akartam. Lassan elöntik az agyam a baljós gondolatok. Valami lakik bennem, amiről nem tudom micsoda, nem tudom, mikor vesztem el felette az uralmat, csak azt tudom róla, hogy ízig vérig apja fia… Talán az embervér az, ami meggátolja, hogy azzá váljak, mikor átváltozom? Hogy az legyek, amit Ő akar? Ventari szavai távoli morajként jutnak el a tudatomig, ahogy épp arról győzködi a többit, hogy még mennyire a hasznukra válhatok. A fények táncolnak a szemem előtt, de nem érdekel. Félig démon. Félig démon… Félig…démon… A két szó folytonosan a fejemben visszhangzik. Mit jelent ez? Hatalmat? Végzetet rak a fejem fölé? Feladatot? Vagy épp felszabadít? Eddig úgy éreztem, a képességeim szabaddá tesznek. Igen. Soha nem látott lehetőségek tárultak fel előttem. De most, most félek magamtól. Félek attól, hogy olyat teszek, amit nem akarok. Félek attól a felemtől, ami nem emberi. Félek attól a gondolattól, hogy a kétféle vér keveredése megszűnik, hogy letisztul a démoni és az emberi felem… Két különálló lény, önálló tudattal, önálló akarattal…
– Russel, Russel jól vagy? – Ventari szemei merednek az enyémbe, ahogy lehajol, hogy a feje egy szintbe kerüljön velem – Iszonyúan elsápadtál… Mi a baj?
– Semmi…semmi… – Mi történik, az a lény bennem újra felébred? Megtámadta Alex-et. Megölt két démont. Mi történhet még, mit tehetek még, amiről végül fogalmam sem lesz? Meg kell tanulnom kordában tartani. Meg kell tanulnom legyőzni. Igen. Ha megtanulom irányítani, újra önmagam lehetek… Nem kell félnem… – Visszamehetek a cellámba?
– Ugyan. Nemsokára kapsz egy szobát a kastélyban, odafent, a föld színe fölött. Így nem…
– Így nem ölök meg annyi mindenkit, ha véletlenül felrobbanok… – Miért jár ennyi minden a fejemben? Miért van az, hogy a szemem előtt tíz módon pusztult el a város, mindegyik általam? Miért ijedtem meg ennyire? Miért vesztem el a fejem? Ez nem én vagyok… Nem szoktam csak úgy a semmitől berezelni. Nem hiszem el, hogy a saját gondolataim hallom a fejemben…
– Reméljük, hogy ami az edzőteremben történt, az többé nem fordul elő. Azzal, hogy megtanulod irányítani az erődet, csak ezt éred el. Harel, kísérd fel Russelt a kastélyba. Mire felértek, a szoba készen fog állni a fogadására.
– Gyere – Harel kelletlenül, minden bizalmat mellőző hangon szól hozzám. Remek. Esküszöm, ha sokat maradok itt emo lesz belőlem. Azon az úton megyünk vissza, amerre lejöttünk Alexszel. Alex… hol lehet, mi lehet vele? Gőzöm sincs. Csak remélni tudom, hogy nem esett baja. Bár abból, amit hallottam… Egy város pusztult el, és Ventari ahhoz a fazonhoz hasonlítgat engem. Azt hiszem, van okuk, hogy ne bízzanak bennem. De nem tudok mit csinálni. Nem tudom, mit tehetnék, mivel tarthatnám kordában ezt a francos hatalmat. Soha nem kértem, soha nem akartam, soha nem kívántam ezt az életet, semmit nem akartam abból, ami hónapokkal ezelőtt a nyakamba szakadt! Ahogy Harel becsukja mögöttem a szoba ajtaját egy „Csak semmi szökési kísérlet!” figyelmeztetés kíséretében, kábé felgyújtom az egész helyet, még körül sem néztem. De ahogy elalszanak a lángok, rájövök, hogy nem vagyok igazán dühös, csak kicsit ki kellett engednem a gőzt, a bútorzat ugyanis megmaradt. Baldachinos ágy, dolgozóasztal, hatalmas bársonyfüggöny, négy méteres belmagasság, kandalló, és hatalmas ablakok. Süppedős szőnyeg, selyem ágynemű, hatalmas szekrény, az ajtajában hatalmas tükörrel, és egy ember nagyságú ódon ingaóra, ami most éjfélt mutat. Stílusos… Sötét, talán ébenfa lambéria a falakon, felette kopott, szürke tapéta. Mintha egy 18. századi úri kastélyba csöppentem volna. Hát igen, mikor megjöttünk, akkor is ez az érzés fogott el, csak akkor a horrorfilm feeling is tök jól megvolt. Itt viszont csak az idő szagát érezni. Ledobom magam az ágyra, és csak fekszem, számolom a ráncokat a baldachinon, de a reggel úgy ér, hogy még mindig ébren vagyok.

Hideg van. Rohadt hideg. Én meg ideges vagyok. Gyűlölök idegesen ébredni… Majd szétreped a fejem. Meg a derekam. Mi a szartól ilyen kemény ez az ágy? Ágy…? Ahogy körbenézek, kartondobozok, patkány, szemét, kuka, tócsa… Átlagos New Yorki sikátor. Hogy a fenébe kerültem ide? Hiába… akárhogy erőlködöm, csak erősebb lesz a fájdalom. Kávét. Rohadt gyorsan kerítenem kell valahonnan kávét. Mik ezek a göncök rajtam? Hogy a ragyaverte francos fenébe kerültem én ide? Egyáltalán… jézusom, nagyon durván beállhattam az éjjel… Asszem ideje hazahúzni a csíkot… Haza? Megint csak az a rohadt fájdalom… Mi a frászt bámulsz? Nem láttál még ordító csövest? A fejem… Végigkotrom a zsebeim, de semmi használhatót nem találok. Se iratok, se lakcím, se semmi… hogy felejthettem el a saját nevem? Egy fitying nincs nálam, nincsenek irataim, és csövesnek öltözve fekszem egy New Yorki sikátorban… csöves vagyok New Yorkban? Nem… Itt valami nagyon nem stimmel… de miért nem emlékszem hogy mi?! Lassan feltápászkodok, hatalmas csomóval a gyomromban. Azt sem tudom hány éves vagyok… ahogy az egyik tócsa olajos-mocskos tükrében meglátom magam, egy harmincas évei közepét taposó kopasz, kiugró állkapcsú, komor tekintetű ürge néz rám, akire rohadtul ráférne egy borotválkozás. Kitántorgok a sikátorból, a falnak támaszkodva. Jottányi erőm nem maradt, csak épp fogalmam sincs, hogy vesztettem el. Nekitántorodok egy fekete egyenruhás rendőrnek, aki úgy néz rám, mintha még nem látott volna embert. Sűrű elnézések közepette állok odébb. Valami kaját kéne guberálni, vagy pénzt, mert így nem sokra viszem… Beállok a gyalogátkelőnél összegyűlt tömegbe, és ösztönösen a zsebeket kezdem pásztázni… Mi van? Megrázom a fejem, és szemmagasságba helyezem a tekintetem. Egy fazon undorodva mér végig… Hát igen, aki észrevétlen akar maradni, bámulja a talajt… Kerülje a szemkontaktust. Ezzel a szaggal viszont minden vagyok csak észrevétlen nem. Lassan lépkedek a tömeggel, felveszem a mellettem haladó ritmusát. Még a légzésünk is úgy tűnik, mintha párhuzamosan folyna. Ebben a pillanatban a kezem önálló életet élve a kabátzsebébe csúszik, majd lassan ki, és egy vastag pénztálca csusszan a saját zsebembe… Mióta lehetek zsebtolvaj? Vajon végig zsebtolvajként éltem az életem? Nem hinném… Ahhoz túlságosan hiányzik a kényelem érzése. Végignézem a szürke szövetkabátost, finom öltönynadrág szára lóg ki a kabát alól, és drága, fénye bőr cipő. Azt hiszem, ebből elleszek egy darabig…