A tavasz frekvenciáját minduntalan a tél lengte be. Az a tél, amit sokan a gyehenna tüzére vetnének, hogy azt a bizonyos megújulást valóban érezzék, mi több lássák is. De a téladó könyörtelen sugározta műsorát, épp a Hull a pelyhes fehér hót játszotta egy decemberi adásban. Hallgatóság akadt bőven, de csak a vágy neurózisának köszönhették ottlétüket, mert talán nem hittek eléggé benne, hogy azt a bizonyos sáv kereső gombot a megfelelő helyre csavarhatják. Ezért a tavasznak várakoznia kellett, betelítve a valóság süllyesztőjét apró rügyeivel, színes virágaival, zöldellő leveleivel, madár csiripeléssel. Aztán híreket mondtak, feltárták az aktuális tényeket, sorra véve a tárgy évi eseményeket, amibe az idő minduntalan közbeszólt, így a hallgatóság csak ide-oda kapkodta fejét, hogy kiszűrhesse a lényeget. Messze még a tavasz, messze,- hirdették benne. Ez volt az a bizonyos lényeg, ami érthetővé tette a műsorstruktúrát, s hogy egyáltalán még mindig a télé volt a főszerep.
Pedig Erna már nagyon várta a születésnapját, ami a böjti időszakra esett, s olyankor kifejezetten örült, hogy az a sok-sok ajándék, amit majd kap, színt visz az amúgy sem színtelen életébe. De itt volt még a karácsony is, a tavaszi, rigófüttyös szép napok még várattak magukra. Ráadásul sehogy se látta szülei arcán az örömöt, pedig ő nagyon tudta szeretni a mosolyt. Olyankor még boldogabb volt, ámbár tudta, hogy a böjtöléssel a felnőttek megvonnak maguktól valami fontosat.
A mosoly pedig ilyen volt: fontos. Kevés tíz éves gondolkodik így, de Erna ilyen volt, ilyen neveltetést kapott, és úgy gondolta, a szomorúság rosszat tesz az embereknek, például nem tudnak jó ajándékot választani a gyereküknek, nem mosolyognak, így elrontják annak örömét.
Apukájával együtt a rádiót hallgatta, ami épp arra buzdította hallgatóit, telefonáljanak be olyan szavakkal, amelyekkel elő tudják majd csalogatni a tavaszt, vagy csak egyszerűen rámutatnak a tél szépségére. A kislány pedig látta, hogy neki valószínűleg semmi ötlete nincsen, mert kivételesen bánatos ábrázata erről árulkodott. Lassanként, apró adagokban íródott rá a szomorúság. Mosoly sehol. Erna úgy érezte, valamit tennie kell, biztos nem vették még meg neki a karácsonyi ajándékot, vagy azt se tudják, mi legyen az. De szerette beleütni mindenbe az orrát, ezt amolyan játéknak vette, mert így több mindenről tudhatott, a kíváncsiság pedig emberi alap tulajdonság, amiből ő sem maradhatott ki.
És volt egy másik nagyon fontos dolog az életében, ez pedig a simogatás. Ha pedig simogatták, felragyogott a szeme, szája fülig ért, mosolygott, és máris eltöltötte a boldogság. – Akkor aput is meg kell simogatni,- gondolta, és huncut kis arcocskájával odahúzódott hozzá. A rádióban megint híreket mondtak, és apukája nagyon szerette a híreket. Azt hitte, felvidul, és talán a simogatásra nincs is szükség, de akkor meghallotta, mi a lényeg. A tavasz hiánya. – Szóval apu ezért lehet szomorú,- jutott eszébe, és elgondolkodott, hogy tudna segíteni, mert bizony a simogatással csak kis időre szerezhet örömöt.
Mivel semmilyen ötlete nem volt, gondolta, kifaggatja apukáját, mit is kap majd, és különböző kérdéseket tett fel neki. Az kiderült számára, hogy már megvan az ajándék, de csak annyit tudott, hogy meglepetés, azt meg állítólag nem szokták előre megmondani. – Tegnap este a vonaton is ezt kérdezgetted, – mondta kissé türelmetlenül az apukája, és arról kezdett beszélni, milyen kár, hogy a sötétben nem látta a fehér havat, mert minden olyan szürke volt.
Édesapja ügyesen elterelte a szót a karácsonyi ajándékról, Erna pedig erősen gondolkodóba esett, merthogy nem értett egyet vele. Fejét csóválva vágott vissza: – De apu, az nem szürke volt, hanem világos fekete! Aztán elmagyarázta, hogy amikor még elindultak, milyen világos volt az ég, és a hó is csak úgy ragyogott a fehérségtől, ahogy a nap cirógatta a téli tájat. A ragyogást meg nem lehet abbahagyni, úgy, ahogy a mosolyt sem, ha elhatározzuk, hogy mindig mosolygunk. Márpedig mindig mosolyognunk kell, mert akkor már boldogok vagyunk. A hó meg nem lehet szomorú, mert akkor a hóember is az lenne, az pedig mindig mosolyog.
– Megvan, ez a baj! Apu nem ismeri a világos feketét, – ötlött eszébe. Ezek a felnőttek milyen buták, pedig, ha a tavaszt ismerik, a világos feketét is ismerniük kell, mert apu azt tanította, hogy ilyenkor egyre tovább van világos, szemben a mostani téli sötéttel, amikor sokkal könnyebb szomorúnak lenni, hiszen a fény hiánya erre sarkall. – De majd én előcsalogatom a tavaszt, – gondolta, és megkérte apukáját, hívja fel a rádiót. Először persze értetlenkedett, de amikor Erna elmagyarázta, hogy már tudja, mi az a meglepetés, és most ő is fog adni, apukája hagyta, legyen úgy, ahogy akarja, jó lesz ez amolyan karácsonyi elő ajándéknak. Erna több szót is mondott: világos fekete, simogatás, mosoly.
Ekkor recsegni kezdett a rádió, bent új adó szólt, mintha a sávkereső gomb is tudta volna, lesz még március. A kislány, nemcsak a műsorban nyert, de gondolataiban is ott somfordált a tavasz, a fény, amit bizony a decembernek köszönhetett. Örült, mint mindig, mert a téli napsütéstől még az is kivirul, aki szomorú, tehát apukája is, és az a világos fekete, a simogatás, a mosoly lassan új színeket hoz az életbe, ahogy a hókristályok a vonatablakból. Erna pedig boldogan gondolt a közeledő ünnepekre, arra a bizonyos meglepetésre, ami vár rá, látta, apukája, mint mosolyog, még meg is simogatta, s ettől még vidámabb lett.
– Ezt kérem Karácsonyra és születésnapomra is, nem csak tárgyakat, – gondolta, amint a nap sugarai szelíden rávetültek arra a jó öreg rádióra a polcon, és kiszaladt a kertbe, megnézni, hogy fagy vagy olvad-e, mert akkor bizony el kell búcsúznia a tegnap épített hóembertől.
2 hozzászólás
Kedves Andrea!
Elgondolkodtató az írásod gyermek szemén keresztül
"kintről madár csiripelés hangja szűrődött be, dalra fakadt a vágy."
Ez nagyon tetszett a végén…
Szép napot! Lyza
Kedves Lyza!
Örülök, hogy elolvastad firkálmányom. S mintha a tavasz is besurrant volna…
Üdv,
A.