Virágok, befőttes üvegekben

A nyári délután olyan szép volt, olyan ragyogó, mint amilyennek csak egy tizenhét éves szerelmes lány láthatja. Minden szép volt, gyönyörű. A belvárosi öreg házak is, régen elkoszolódott falaikkal, amiken még most, sok évtizeddel az utolsó háború után is fegyverek golyó ütötte sebei vannak. Végigömlött rajtuk az aranyló napfény, az ablakok ragyogtak – ahogy kinyíltak és becsukódtak, ide-oda dobálták fénylabdákat a szűk utcán. Csillogtak az autók is a fényben, gumijaik halkan surrogtak. Éva számára gyönyörű volt a Szív utca minden szeglete. A járda szélén, a szegélyköveken haladt óvatosan.
„Ha nem lépek a köveket elválasztó vonalra, amíg a térre érek: már várni fog” – gondolta. Még bőven volt ideje, kettőre beszélték meg a randevút, és még csak fél kettőre járt. A Kiss János utca sarkán a zöldségestől áradt a friss gyümölcsök illata. A másik sarkon, a húsboltba éppen árut hoztak. A rakodók vállán átvetett, félbe vágott malacok látványa elől máskor félre nézett, de most még ez a kép is olyan vidám volt; a rakodók nevettek, fürge léptekkel vitték be a bolt sötét, hűvös mélyébe a húst. Éva mindenkit ismert az utcában látásból, vagy személyesen. Itt nőtt fel, ide járt általános iskolába. Most is naponta végigmegy rajta százszor. Ma azonban mindenki olyan vidám, olyan gondtalan. A Zsóka cukrászdából fagylaltozó gyerekek jöttek kifelé. Mikor benézett az ablakon, „Zsóka bácsi” rámosolygott és intett neki a fagyis kanállal. Éva is jó sok zsebpénzét hagyta nála már.
Már csak néhány lépés, és a Lövölde térre ért. A téren a nyár édes lehelete még jobban érződött, mint a szűk utcában. A méltóságteljes öreg fák levelei fénylettek és táncoltak a néha fel- fellibbenő jó szagú szélben, ami a fasor felöl hozott valami édes virágillatot.
Éva körülnézett: Őt kereste a szemével. Nem látta sehol. Felnézett a kocsma fölötti faliórára, mindjárt kettő. Mindjárt jön, mindjárt itt lesz. Begurult a tér túloldalára a Körút felől jövő trolibusz, surrogva kinyílt az ajtaja. Éva becsukta a szemét, várt, amíg a troli kigurul a megállóból a Liget felé és látni, ki szállt le róla. A troli elindult, Éva kinyitotta a szemét, de Ő nem volt ott. A leszállt utasok lassan szétoszlottak a környező utcákban. Nem baj, biztosan siet ez az utcai óra. Majd a következővel jön – biztatta magát.
A levél tegnap előtt jött Tőle. Elolvasta százszor, ezerszer. Minden szavát tudja kívülről. Ma itt várja őt kettőkor. Már jön is a következő troli; amíg beáll a megállóba, Éva újra becsukja a szemét. Amikor hallja, hogy továbbindult, kinyitja.
Nem, most sem jött meg. Biztosan késett a vonat, amivel a dunántúli kis faluból – ahol a szülei laknak – feljött Pestre. Éva megnézte újra az utcai órát: fél három lesz mindjárt. „Ha mire tízig számolok, jön a másik troli, akkor rajta lesz… Ha nem, nem… Oké? Oké!” – mondta el a babona-mondókáját. „Na, eeeegy, keeetttőőő,” – azután hosszasan várt. Ez nem számított csalásnak, hiszen nem mondta, hogy gyorsan fog számolni… Nagy sokára mégis kimondta: „hááárom…” azután újra sokáig várt, mire jött a „nééégy”. Tulajdonképpen átmehetne a túloldalra, a megállóhoz. Valami azonban ott tartotta a tér Szív utca felöli oldalán, nem mozdult. Mintha az, hogy megmozdul arról a helyről, ahol elkezdte várni, a megszakítását jelentené a várásnak. Ez pedig félelemmel töltötte el. Ha megszakítja a várakozást, akkor akár abba is hagyhatja… Nem, erre gondolni sem akart. Várni akart. A várással kikényszeríteni azt, hogy jöjjön, jöjjön már…
Még nem mondta ki az ötöt, amikor begurult a térre a következő troli. Most nem csukta be a szemét. Eddig sem volt sok értelme, mert amíg a troli ki nem ment a megállóból, úgysem lehetett látni, ki szállt le róla. Amint kiindult a szemben levő megállóból a nehezen várt troli, befutott a Liget felőli járat. Megállt pont Éva előtt, eltakarva a szemben levő oldalt és az ott leszálltakat. Éva szíve hevesen vert. Nem látja, nem láthatja, hogy ki jött. Nem látja Őt. Azonban most sem mozdult. A várakozás helyét képtelen volt megváltoztatni. A troli becsukta az ajtaját és elment a Körút irányába.
A tér üres volt, leszámítva a dolguk után sietőket, a hintázó gyerekeket, a padokon beszélgető időseket, a padra telepedett kocsmai kártyázókat, a galambokat kergető csöppséget, a megállókban gyülekezőket… Éva számára üres volt, mert nem várt senki a túloldalon. Felnézett az órára: mindjárt három.
Talán mégsem ezen a napon jön… Talán rosszul emlékszem a levélre… A kétség lassan, hideg fuvallatként legyintette meg a meleg nyári délutánban. Két percre sem lakott, amíg a következő troli befut, addig kétszer is hazaérne: megnézni, mi is volt pontosan a levélben. De nem mozdult, nem tudott megmozdulni. Úgy eltervezte már ezt a mai délutánt! A viszontlátás öröme, a nagy beszélgetés, laza lógás a verőfényes városban, talán mozi… Vele, vele akart lenni. Nem mozdult, szinte már nem is pislantott. Hűvös lett, a fény megfakult, a hangok elhalkultak.
Sokára befutott a következő troli, azután a másik, a harmadik, a sokadik. Már az órát sem nézte. Nem is látta volna, elhomályosították a szemét a könnyek.
Egyszerre valami történt! Újra meglátta a napfényben fürdő teret, és még valamit…. A túloldalon, gyalog, a Körút irányából futva közeledő alakot, aki egy nagy táskát cipel. Őt.
A fiú átszaladt a téren és már ott is volt. Vidáman csillogott Évára a nagy barna szeme. Lehajolt és gyengéden megpuszilta a száját. „Szia, Apóka” – mondta Évának „Mióta vársz rám?” – „Á csak most jöttem” – mosolygott Éva a fiúra. Az átölelte Éva vállát és magához húzta. Picit megnyomta az orra hegyét és vidáman nevetett. „Telefonáltam ám Neked, Évi, kétszer is. Azt mondta a húgod, nem vagy otthon. Nem végezünk időben a mezőn, nem értem el a déli vonatot. Csak a délutánival tudtam jönni. De azért nincs harag? Nézd, mit hoztam Neked! Anyám a gereblyével kergetett, mert leszedtem az egész virágos kertjét – Neked.” Azzal kinyitotta a nagy táskát. Telis-teli volt virággal. Egy nyári kert összes virága ott lapult benne. „Na menjünk, tegyük vízbe őket, mert nagy a meleg” – mondta a fiú és kézen fogta Évit. Azzal végig ballagtak kéz a kézben a Szív utcán.
Otthon Éváéknál persze nem volt váza ennyi virágnak. Miután kölcsön kérték a szomszédok vázáit is, a befőttes üvegek is beköltöztek a kamrából, előléptek vázává. Az egész lakás virágos kertté változott. Azok a sokszínű virágok a befőttes üvegekben a ragyogó nyári délutánban olyan szépek voltak, mint maga a szerelem…