1.
Karolin mélyen a gyertyafénybe merengett. Az apró kis mécses teljes egészében bevilágította kis garzon lakásának minden egyes zeg- zugát.
Gondolatai egyre csak balul elsült kapcsolatai és nagy csalódásai felé terjengtek.
Újra és újra lejátszotta maga előtt az elmúlt napok történéseit és nem értette mitől hunyt ki a lángoló tűz szívében, amit egykor Dávid iránt érzett.
Hulló könnyeit letörölve bújt be meleg ágyába, hosszú hónapok után most először, egyedül.
Magához szorította párnáját és egyszerre mély álom nyomta el.
Reggel a verőfényes nyári nap sugarai cirógatva ébresztgették arcát. Fáradtnak, nyúzottnak érezte magát és legszívesebben az ágyban maradt volna egész nap, egy tálcányi finom édesség társaságában. Égszínkék szemét az órájára emelte, és megbizonyosodott arról, hogy mint hetente többször is, ma ismét késésben kelt fel. Úgy kiugrott az ágyból, mintha csak ki lőtték volna belőle. A fürdőszobába rohant, egyszerre mosta az arcát és a fogát, úgy festett, mint egy veszett kutya, és mint aki megkapta veszettség elleni oltását, ruhásszekrényéhez sietett. Könnyű nyári ruhába bújt egy szempillantás alatt, szekrénye melletti tükrében hosszú fekete haját a feje tetejére tűzte egyetlen perc alatt.
– Gyakorlat teszi a mestert! – jegyezte meg magának nagy elégedettséggel. Nála már a rohanás életforma. Valahogy az ágy nem szívesen válik meg tőle reggelente.
Karolin úgy vágtatott le a negyedik emeletről, mint akit üldöznek. Valószínűleg az összes szomszédja is ezt vélte, amit csak fokozott magas sarkú szandáljának sűrű hangos kopogása, amely végig vízhangzott az egész épületen.
Kilökte az ajtót és már kinn is volt az utcán. Tíz perce volt még, hogy beérjen az irodaházba ahol dolgozott, és amely tíz háztömbnyire volt. Egy perc, egy háztömb. Nekiiramodott. Úgy suhant át a zebrán, mint egy kecses gazella, csak előre, céltudatosan. Fehér selyem ruhájába a nyári szellő bele-bele kapott, néhány hajtincse az arcába lógott.
Sietett át a város egyik legszebb parkán ahol gyönyörű nyírfa zuhatagok pompáztak, kopott emlékszobrok társaságában, szemben a magasra nyúló irodaházzal, ami zöldes burkolatának köszönhetően majdhogy beleillett a környezetébe. Karolinon eluralkodott a megnyugvás a közeledő cél láttán.
A park sarkán egy magas, de meglepően csinos fiatalember tűnt fel, egyre csak közeledett felé. Öltönyt viselt, kihúzott magabiztossággal haladt a csipkebokrok melletti ösvény mentén. Karolin visszavett igyekvő lépteiből, bájait kihangsúlyozva haladt a férfi mellé. Ahogy közeledett, valami féle furcsa borzongás futott végig a testén, mintha ismerné vagy valami kötné ehhez a férfihez. Amint elsuhant a férfi mellett, tekintetük találkozott, egy másodpercre. Megint érezte azt a hideg borzongást a testébe. Végigpörgette szeme előtt az összes ismerőse arcát, de egyikre sem illet a fűzöld szempár, hátrafésült aranybarna haj, és a kis borosta, ami ennek a férfinak igazán jól állt.
Egy pillanatra megállt, óvatosan hátra tekintett, érezte a vérét felfutni az arcába majd a füle hegyébe, ekkora már a férfi alakja eltűnni látszott a nyírfa zuhatagok sűrűjében.
Éjjel a meleg takaróba burkolózva még mindig a férfi járt a fejében, olyannyira, hogy magában el is nevezte; Mr. Titoknak. Egy egész műszakot gondolkozott rajta ki lehet Mr. Titok, de dűlőre nem jutott. Egész nap egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a férfi arcát és azt a kellemes illatot, amit maga után árasztott. Olyan mélyen szívta be ezt az illatot Karolin, mint az első tavaszi szellőt, amely ezer virágot hordoz magában. Még mindig érezte az orrában, épp ugyan, úgy ahogy reggel a parkban.
Gondolatai még órákig Mr. Titkon cikáztak, majd párnáját átölelve adta át magát az éjszakának. Gondolatai még órákig Mr.
2.
Péter székére ledobva zakóját rohant lakótársa Roland szobájába. Kopogás nélkül rontott rá még félálomban lévő barátjára.
– Képzeld kit láttam a belvárosi parkban! fülig ért a szája.
– A Dalai Lámát?- vágta rá barátja.
– Nem! A Karolint. A Tóth Karolint.
– És ki az a Tóth Karolin? Valami kis nőcske a bárból? Nem őt láttam véletlen kisurranni a múlt héten reggel, kezében a cipőjével, lesütött fejjel?- nevetve bombázta kérdéseivel Roland.
– Nem öregem, nem!
– Na, az bizony jó kis nőcske volt ám, csak szégyenlős. Köszönni sem mert. De mellette szóljon, formás volt a lelkem. tette még hozzá Roland széles vigyorral.
– A Karolin nem csak egy nőcske, ő más, mint a többi. Ő csodálatos nő, megértő, szerető, szerethető. Az első nagy szerelmem.
– Tudom már, a kis szeplős, copfos leányzó a gimnáziumból. felismeréssel folytatta Roland. Na, és mi lett belőle? Legalább egy kávéra meghívtad?
– Nem ért, rá sietett. -vonta meg vállát Péter.
– De a telefonszámát elkérted ugye? Jó lenne egyet nosztalgiázni vele.
– Nem! Képzeld el barátom csak elmentem mellette. Annyira elvette az eszem a viszontlátás öröme, megszólalni nem tudtam volna, nemhogy csevegni vele. Olyan kábultan éreztem magam, mikor tengerkék szemébe néztem, mintha fejbe vágtak volna egy fejszével. Nem is, inkább szíven. -nagyot sóhajtott.
Lassú léptekkel haladt az ablak felé, megállt és csak merengett kifelé.
– Péter! Te nőcsábász, ne vágj már ilyen búbánatos pofát, egy nő miatt! szólt rá még az ágyban heverésző Roland.
– Hogyan érezzem jól magam? Még csak meg sem ismert. -szemöldökét felvonva nézett a messzeségbe Péter.
– Öregem! Ne csodálkozz már ezen! Amióta csak ismerlek, köpcös nagydarab voltál mindig is. Csak az egyetem alatt dobtál le magadról 10kg-t, és a többi; a kondizás, futás, ja és borostád sem volt mindig. -ezzel az érveléssel sikerült egy kis mosolyt Péter arcára erőltetnie.
– Igazad lehet! Változtam! De ő is. Még gyönyörűbb lett, és én hagytam elmenni. Bárcsak újra láthatnám! -Tekintetét a padlóra szegezve indult el a konyha felé, nem vágyott másra csak egy jó erős feketére.
Ahogy ült a kávéja társaságában, elöntötték a régi szép idők emlékei, amelyeket Karolinnal töltött el, a gimnáziumi évek alatt. Az órákig tartó beszélgetések, az első kézfogás, az első igazi csók, az első együttlét, mind szép emlék. Tisztán emlékezett arra is, amikor Karolin elmondta neki, hogy felvették a Bécsi egyetemre ösztöndíjjal, olyan örömmel újságolta ezt Péternek, hogy ő elfojtotta bánatát és együtt örvendezett vele. Már akkor sejtette, hogy kapcsolatuk nem fog örökké tartani, hisz még Karolin Bécsben tanult, ő szegeden. Sejtése már az első egyetemi félév után beigazolódott mikor már csak néha-néha érkeztek levelek a távolban tanuló lánytól. Eltávolodtak egymástól, a szó minden értelmében, és hagyták veszni fiatal szerelmüket.
De most, hogy újra látta és itt van a városban egykori szerelme, újra érezte a lángot, amelyet akkor tizenéves fejjel, elhatározta; nem hagyja, hogy a sors önmagát ismételje, ha már egyszer újra a közelébe sodorta Karolint az élet.
– Már csak azt kell kitalálnom, hogyan találom meg, és miként mondom el; miért vártam ennyi évet. – mormogta magában Péter, és kortyolt a kávéjából.
3.
Péter kora reggel futó ruhát húzott, nem volt már kedve az ágyban fetrengeni, úgy gondolta inkább hasznosan tölti az időt és elmegy sportolni. Egész éjjel, csak a plafont bámulta, amelyen, a parkon átsurranó Karolin képe meg-megjelent.
Futás közben is végig Karolin járt a fejében.
Letért a megszokott útjáról és a park felé vette az irányt, ahol előző nap megpillantotta a lányt.
Már harmadszorra futotta körbe a parkot, de Karolinnak még mindig semmi nyoma sem volt. Leült egy padra és csak várt, hátha felbukkan valahol, de hiába. Még félórát lebzselt a padon és csalódottságában elindult abba az irányba amerre tegnap a nő haladt. Megakadt a szeme az irodaház oldalán lévő kis táblán, amelyen az általa áhított nő neve szerepelt;
Tóth Karolin mérlegképes könyvelő
Ahogy ezt olvasta, elszorult a torka és kellemes eufórikus érzés lett úrrá rajta. Nagyot nyelt, még egyszer átfutotta a kis táblát a szemével, ezzel megbizonyosodott arról, hogy jól lát-e a szemével. Mély levegőt vett, és nekiiramodott a futásnak, hogy mielőtt elmesélhesse Rolandnak, az imént látottakat. Most közelebb érezte magához a nőt mint tegnap csak remélhette.
– Roland! rontott be a kis belvárosi közös lakásukba
– Neked is jó reggelt!- nézett rá barátja
– Karolin könyvelő! Gondolhattam volna, mindig is éles eszű lány volt.
– És ezt honnan tudod, mondta?- kérdően nézett rá Roland
– Láttam, az irodaház falán lévő kis rézszínű táblán, és ami a legjobb, hogy nincs férjnél, hiszen akkor asszony nevét használná. Van esély! megszorította barátja vállát
– Jaj, te szerencsétlen flótás! Miért nem kerested azonnal, hátha ott találtad volna? -értetlenül nézett Péterre, akin látható volt, hogy máshol jár az esze.
Egy-két percig merengett, mintha nem is ezen a Földön létezne. Hirtelen a szobája felé indult, az ajtóban megállt, visszatekintett hoppon maradt lakótársára, s nagy mosollyal arcán csak ennyit mondott: – Tudom, már mit teszek!
Gardróbjából elővett egy bézs színű nyári öltönyt hozzá fehér inget, és tréningruhájából kezdte magát kihámozni.
Zuhanyozás közben végig is gondolta, mit és hogyan tesz; kicsinosítja magát, ahogyan csak tőle telik, útközben vesz egy csokor virágot, talán még desszertet is. Beállít Karolinhoz és elmondja mennyire bántja, hogy akkor tizenkét évvel ezelőtt hagyta elmenni.
Hosszú perceken át még állt a zuhanyrózsa alatt, a vízcseppek könnyedén peregtek végig szépen kidolgozott testén, már a fürdőszoba tükör is kezdett bepárásodni mire ráeszmélt, hogy jobb lesz lassan indulnia, ha ott akarja még találni a nőt az irodaházban.
Péter, ahogy az irodaház ajtaján belépett, az ügyeletes köpcös portás rögvest elibé sietett.
– Segíthetek uram?- Zihálva kérdezte a nagydarab ember, akinek szájából áradt ki az imént elfogyasztott kolbász szaga.
– Tóth Karolint keresném.
– A kisasszony ma nem fogad ügyfeleket. Próbálja meg holnap délelőtti órákban akkor biztos bent lesz az irodájában.- Préselte ki a szavakat kövér arcán a portás.
4.
Karolin mielőtt belépett volna munkahelye ajtaján, még egyszer hátra nézett remélve Mr. Titok felbukkanását a parkban, de néhány kisebb iskoláscsoporton kívül mást nem látott a korai órákban. Az elmúlt napban számtalanszor elképzelte magában Mr. Titok viszontlátását, ahogy áll a parkban, virággal a kezében, csak mosolyog és rá vár. Ő pedig csak repül felé és csókolja az arcát.
– Badarság! legyintett mindig magának.
Nem létezik, hogy az ember szerelmes legyen olyan valakibe, akit csak egyszer lát, röpke öt másodpercre. Vagy még is? Amióta meglátta a férfit a parkban, csak ő jár a fejében, álmodozik, vágyik rá, úgy érzi magát, mint aki megszűnt létezni mindenki számára és a létbe csak Mr. Titok lenne képes visszahúzni.
És ha nem látja már viszont? Ez a kérdés is ezerszer megfogalmazódott már benne. Ilyenkor megszédült, és rendszerint elszorult a torka, nyelni sem mert. Az borzasztó lenne, de nem kizárt, hiszen akkora a város, és ha nem is itt él csak erre járt, pláne.
Karolin megrázta magát – Ideje lenne már dolgozni is- parancsolt magára.
Sebesen átolvasta mai teendői listáját, nagy levegőt vett és belekezdett a munkába.
Munkájában, halk kopogás zavarja meg.
– Szabad!- szólt oda az ajtónak.
– Csak én vagyok, az. Bocsánat a zavarásért, csak olyan furcsa voltál az eltelt napokban gondoltam megkérdezem, hogy vagy. Szóval?- Lépte át a küszöböt az alig huszonkét éves gyakornok Veronika. Fiatal kis arcából áradt Karolin felé az aggodalom, szeretet és egyben mély tisztelet.
– Nyugodj meg Vera, semmi komoly probléma sincs, csak egész egyszerűen kicsit kimerültem.- hazugságával nyugtatta kis kolléganőjét.
– Akkor minden rendben, nem is zavarlak tovább, jó munkát.- ezzel a kis szőke lány ki is fordult az iroda ajtaján.
Karolint nagyon meghatotta, hogy ennyire aggódik érte a gyakornok lány, már egyébként is fél év után egészen a szívébe zárta. A kezdetektől fogva mindig emberséges, figyelmes és tanulékony volt fiatal kora ellenére, nem is volt nehéz megkedvelnie.
Felállt az asztalától, töltött magának egy pohár vizet, az ablakhoz sétált és nézte a parkban sétáló embereket. Kis gyerekek rohangáltak össze-vissza egymást kergetve, amott a másik oldalt idős pár egymásba karolva csodálták az emlékműveket.
A park egyik végében mintha Mr. Titkot látná felbukkanni, de nem volt benne biztos. A szemeit a férfira szegezte, de két emelet magasról nem látta tisztán az arcát, hiába meresztgette.
– Nyilván már képzelődöm, nem is csoda annyit ábrándoztam már Mr. Titokról. mormolta orra alatt
Jobbnak látta, visszatérnie asztalához és a sok papírmunkához. Épphogy megint sikerült belemerülnie a hivatalos papírok tengerébe, újabb kopogás zavarta meg. Már a kopogás hangszínéről tudta, hogy Veronika lesz.
– Bújj be!
– Ne haragudj, hogy megint zavarlak, de egy férfi keres.
– Türelmét kértem, gondoltam előbb megkérdezem, hogy fogadsz-e ügyfeleket.- mondta kicsit bátortalanul Veronika.
– Ügyes vagy jól tetted.- dicsérte Karolin. A nevét megkérdezted?
– Vass Péter! Beküldjem?
Karolinnak a név alapján egyből eszébe jutott gimnazista szerelme. Melegség öntötte el a szívét, ahogy átfutottak rajta a régi szép emlékek.
– Igen, küld, be, kérlek!
– Azonnal! -Válaszolta Vera, és kisietett a várakozó Péterhez.
Karolin már izgatottan várta, Péter beléptét az ajtón hisz már tizenkét éve nem látta és ilyen kellemes meglepetésben már hosszú ideje nem volt része, hogy egy régi, de annál kedvesebb ismerőse meglátogassa.
– Szervusz, Karolin!- lépett be Péter.
Karolin, ahogy megpillantotta a férfit elhomályosult előtte minden, ájulása előtt csak ennyit tudott mondani- Mr. Titok- és eszméletlen a férfi karjaiba omlott.