Vízesés 53.

– Mivel megyünk vissza? Ugyanis a taxis erőlködött, hogy értünk jön, de megegyezés nem történt- taglalta Ági.

Menjünk busszal, 467- es megjegyeztem. Indul fél óránként. Oké, akkor városnézés lesz. A buszmegállóban ugyancsak tömeg gyűlt össze, pedig későre járt. Elveszíti ilyenkor az ember az időérzékét nyaraláskor.

Nyüzsgés felpezsdült emberek sokasága. Zene, kelleme illatok, bizsergő érzés az itókáktól, isteni állapot képes eluralkodni mindenkin.

Egy kisgyerek nyafog, egy helyen az anyjának, mert valószínű nem elég, amit kapott, pedig mindenén lóg valami, csingilingi. Fagylaltért ácsingózik.

A busz beérkezik a megállóba. Szerencsésen felfértek mind a négyen, bár, ülőhely nem volt.
-Érzed, milyen büdös van?- lökte meg Ági Attilát. Valóban egy különleges szag csapta meg az orrukat. Olyan, mintha az emberek bőre bocsátaná ki, ezt a szagot.
-Hallgass! Még valaki megérti, aztán jól kupán ver. Vedd a szádon a levegőt. –ráncolta össze a szemöldökét.
Jól van, na, már szólni sem lehet?! Be ne kapjál, mert megjegyeztem. Ági, disztingválj! Kérlek.

Kémlelt jobbra, balra, hátha eljut a szeme addig, ahonnan ered ez a bűz, aztán felfedezett egy idős asszonyt, aki egy zacskóból szedegetett elő valamit, és ette. Szentül meg volt győződve arról, hogy abból a tasakból árad ki, és széjjel ez a szag.

Meg van! Mi? –csodálkozott rá Attila. Hát a zacskós asszony. Ott, ni! Az eszik valami förmedvényt.
– Jó, hát egye, nem fogok odalépni, kontrollálni. Inkább arra adj választ, hol kell leszállni, mert ide felléptünk, aztán csak utazgatunk a vakvilágba.
– Tényleg. – hümmögött. Orsi! Tudjátok, hol kell leszállni? Persze, naponta tesszük meg ezt az utat, oda-vissza. – nevetett.
– Hát nem vicces. A végállomásnál tovább úgysem visz. Körbekémlelt, mintha a pofákról le lehetne olvasni bármit is. Elég sok unott, fáradt arcot látni.
– Szerintem ez munkásjárat, mennek haza a melóból hulla fáradtan az emberek. – állapította meg.
– Nem baj, hogy a tengerparton vagyunk, Ágikám? Akkor miért nem vigyorognak az éjszakába?
– Mert büdös van! – súgta a fülébe.
Most hülye vagy!- és nevetésbe torkollott az egész.
Észre sem vették, hogy a busz megállt.
-Gyertek már, leszállás!–rángatta meg Attila karját Tibor. Míg ők egymással voltak elfoglalva megérdeklődték, nagy nehezen, hol kell leszállni.

Ági mélyeket szippantott, a friss levegőbe.
– Oxigénhez jutottam végre. Egy darabig szippanthatod is, mert a jó ég tudja, merre vagyunk. Itt semmi nem ismerős. Olyan érzés volt, mint amikor az autót állították félre, a szállodát keresvén.

Induljunk el, aztán valami lesz. Kicsit tempósra vették az iramot, mert vágytak arra, hogy kényelemben legyenek , hiszen az egész estét átsétálták. Az utcahossz, pedig végtelennek tűnt.
– Szomjas vagyok! Ne nyafogj! Gyere, és figyelj hátha valami ismerős épültet meg látsz. Honnan ismernék itt fel valamit is?

Itt elfordulunk lefelé, ezen az utcán. – Tibor határozott lett. Pont itt, miért? Mert a tengerhez közel kell lennünk ahhoz, hogy meglássuk a szállodasort. Itt pedig, csak kutyagolunk a főutcán. Mindig lejjebb kell araszolnunk.
– Na indulás!
Valóban, egy bő fél óra elteltével, megpillantották a hotelek sorát. Lassan egy sétálóutcában találták magukat, és a szálloda is felbukkant, ahol laktak.

Végre!- sóhajtottak, a lányok. Mehetünk inni a bárba.
Letelepedtek egy asztalnál, kortyolgatták az italt, és hallgatták, szinte áhítattal a zenét.

Ági gondolatai, már a holnap reggelen jártak. Reggelizés, és irány part. Napfürdő egész nap. Azért sandán felnézett az égre, ahol az öreg Hold, mintha rábólintott volna, helyeslőn. Mosolyra csábult, a szája, és egy sóhaj hagyta el testét.