Vízi zene

Sokszor láttam a fiút a körút sarkán, az árkádok alatt. Jóképű volt és elegáns, egy téhás fiú. Talán már nem is tudja mindenki, mint jelent a téhás. Egyes szavak kikopnak a nyelvből, pl. a sóher, a csálinger vagy a héder. T.H. azt jelenti, tudnám használni, és gondolom használták is bizonyos hölgyek, akik annak idején még adtak a látszatra, és adott esetben szolíd üzletasszonyokként hódítottak.

Egy antikvárium és egy lepusztult büfé volt még az árkádok alatt, és a fiú ott posztolt a két egymáshoz nem illő intézmény közötti sávon, óvatos kirándulásokkal hol a sült kolbászok, hol a régi könyvek irányában. Megnyugtató volt a jelenléte, értékelhető állandóság, biztos archimedesi pont, amelyből ki lehet lendíteni a világot.

Különös módon egyszer sem gondolkodtam el azon, miért álldogál ott ez a fiú. Talán vár valakire, talán csak nincs jobb dolga. De nem ő volt az egyetlen társa az én magányos életemnek. Ott volt például a hajléktalan asszony, aki két telefonkészülék alatti helyet foglalt el az aluljáróban. Az úgynevezett jó emberek ellátták őt egy közepes szeméttelepre való, agyonhasznált ágyneművel, és ez a szerencsétlen asszony mindet megtartotta, sőt magára terítette, akár fújt, akár sütött. Az aluljáróban élt a hegedűs, bár nem tudom, miből, mert a hegedűtokban nem csörgött az apró. Szörnyű volt a macskazene, de ő is állandó pont volt az életemben, mint a nagymama, aki előszeretettel nevelte az unokáit az utcán, mindenki épülésére. És némileg az állandó pontok közé számított Dénes, aki teljesen önzetlenül kísérgetett engem, sőt boldogan cipelte utánam a táskámat és a könyveimet, még a nyelve is lógott, mint a kutyának. Lehet, hogy voltak titkos céljai, de egészen biztosan nem velem. Akkoriban halálosan szerelmes volt; egy szépséges fekete Jezabel volt a választottja, aki úgy énekelt, mint egy angyal; már amennyiben a bukott angyalokat fölengedik a templomi karzatokra, hogy a sok kis szent Cecília között énekeljenek.

Ezt a Jezabelt szerette Dénes, és engem csak azért kísérgetett, hogy még boldogtalanabb legyen; egyes költők még ma is hisznek Petrarcának, aki a szenvedést összehasonlíthatatlanul többre becsülte az örömnél.

Dénes figyelmét nem kellett külön felhívnom senkire; tudta ő magától is, milyen szerepet játszanak az életemben más magányosok. A hajléktalannak pénzt adott, a hegedűtokba szándékosan belebotlott, csak azért, hogy gyilkos pillantást vethessen Paganini leszerepelt utódjára. Az újságostól megvette a napilapot, köszönt a foghíjas vénasszonynak, aki százér’ árulta a paprikát, velem pedig a középkori angol költőkről társalgott. Csak akkor komorodott el, amikor a föld alól kiértünk az árkádok alá, és ott állt a vártán a fiú. Minek áll ez itt, dörmögött Dénes a bajusza alatt, fogadni mernék, hogy megbízásból. – Ugyan már, intettem le fölényesen, túl sok krimit nézel. Hadd álljon ott, ameddig senkit nem zavar. – De igenis zavar, engem például nagyon. Megfigyelted már, hogy mindig tökéletes rendben van a haja? A fürtjeit úgy rendezi el, mint aki el akarja hitetni az emberekkel, hogy művész. – No és, kérdeztem én kevés érdeklődéssel, miért ne lehetne művész, talán egy hajművész vagy költő, aki Berzsenyivel álmodik, és asclepiadesi sorokat skandál magában?

Dénes dühösen biccentett a fürtök tulajdonosa felé. Mit szólsz, bársonynadrágot visel. A kézelője csak éppen annyira lóg ki a kabátjából, hogy mindenki láthassa a díszgombokat.

Nagy tisztelettel néztem Dénesre, mert nekem sosem jutott volna eszembe, hogy megfigyeljem egy ismeretlen díszgombjait, vagy minek is nevezik azt a két fémvackot, ami semmire sem jó, viszont rendkívül drága. – Minden költő ostoba, jegyezte meg Dénes sötéten.

De hiszen te is költő vagy, Dénes.

Az más, nézett rám szigorúan, különben is, én nem vagyok szabályos költő, két hétig raktáros voltam egy szövetkezetben, akkor vége lett a nyári szünetnek, és én kiléptem. A kezeim sem elég keskenyek és fehérek ahhoz, hogy igazán költőnek nevezhetném magam. Csak azért járok a társaságukba, hogy megtermékenyítsem a gondolataikat. – Ezt már máskor is hallottam, és pontosan tudtam, hogy nem igaz; szegény Dénes nem a költőket szerette volna megtermékenyíteni, hanem a fekete Jezabelt. Úgy okoskodott, ha egyszer sikerülne teherbe ejtenie, a fekete csalogány biztosan hozzámenne feleségül. A csalogányt csak hírből ismertem; ezért is, meg mert Dénes szemtelen megjegyzéseket mert tenni az én archimedesi pontjaimra, valahogy megszállt a kisördög, és ezt mondtam neki: Elvihetnél engem is a múzsafi barátaid közé, már olyan sokszor megígérted.

Te nem akartál jönni, felelte Dénes morózusan.

Dehogynem akartam. Csak te mindig meggondoltad magad az utolsó pillanatban.

Egészen a Vajdahunyad utcáig vitatkoztunk ezen a fontos kérdésen. A sarkon megállapodtunk, hogy hol és mikor. Nehéz elképzelni kevésbé romantikus helyet, mint ez a sarok: ekkoriban egy kalapos működött ott, és igazán ronda dolgokat szánt az emberek fejére. „Kalapok, tompok, szalagok,” szerencsére Leontin nélkül; vajon tényleg volt egy Leontin Attila életében? Nagyon remélem, hogy nem. A valódi múzsa eltereli a figyelmet az ihletről.

Este 8-kor fent voltam a Várban, a Szentháromság szobor körül, egyszerre minden oldalon. Dénes örült vagy nem örült, ezt ebben a pillanatban nehéz lett volna megállapítani. Bár nyugodtan megmondhatta volna a véleményét, hiszen nem volt a barátom, mi csak barátok voltunk – mennyire kell vigyázni, amikor ezt a szót használjuk. Enyhe csalódást éreztem. Ez csak egy diszkó! – Diszkó, ismételte Dénes indignáltan, nektek minden hely diszkó, ahol szól a zene. – Nem akartam vitatkozni, mert még sosem voltam ebben a hajdani palotában; legalábbis azt gondoltam, hogy előkelő palota volt, ahol hercegkisasszonyok lestek ki a csipkés legyezőjük mögül, és őrgrófok dőltek a kardjukba, amikor tudatára ébredtek az őket elválasztó társadalmi szakadéknak. Dénes, aki eddig a helyismeret birtokában magabiztosan törtetett előre, most hirtelen megtorpant, és bocsánatkérően fordult felém: Úgy látszik, lezártak egy folyosót, vagy nem tudom, hogy mi van. Valamit meg kell kerülnünk. Igazán kiírhatnák, hogy elterelés.

Nekem mindegy volt, hogy melyik lépcsőn megyünk, és csak egészen kicsit zavart a zene a hárfa és a csembaló. Homályosan éreztem, hogy egy diszkóban ez nem rendes dolog. Egy kanyarodónál ott állt a fiú – alig ismertem meg az árkádok, a büfé és az antikvárium nélkül. Nagyon elegáns volt, mint akit most húztak ki a skatulyából; igazán sajnálom, hogy csak ez az ócska frázis jutott az eszembe. Van jegyetek? – kérdezte hivatalos hangon. Dénes elővett a zsebéből két árvácskát. Ez jó lesz? – A fiú kényesen nyúlt a virágok után, mintha attól félt volna, hogy bepiszkolja a kezét. Aztán mindkettőt lepecsételte, és beengedett minket egy nagy terembe, ahol hárfák, csembalók és egyéb régi hangszerek foglalták el a nézőközönség helyét. Milyen sokan vannak, suttogta Dénes meglepetten. De akkor már én is meglepődtem, mert mindegyik hangszer mellett ott ült ugyanaz a fiú, sok-sok példányban. Némelyik a hajfürtjeit igazgatta, mások aggodalmasan nézegették a ruhájukat, és levadászták róla az utolsó porszemet is, a többiek a műsorfüzetet tanulmányozták. Én is szerettem volna egyet, mire az egyik fiú felajánlotta nekem a saját példányát. Megköszöntem, de nem vettem el, mivel a műsorfüzet lapjain nem volt írás.

Jó műsor van, közölte Dénes, Telemann: Wassermusik.

Ekkor már magasan állt a víz a nagyteremben, és mindannyian gondolákban ültünk, mi ketten, és a sok-sok zenész. Csak a színpad maradt szárazon, amelyet Elias Galli festménye díszített: Hamburg 1680 körül. Mesebeli tornyok, a háttérben egy avítt szélmalom. Csakugyan ilyen volt ez a manapság annyira kusza város? Nyitány, C-dúr, alvó Thetis, ébredő Thetis, szerelmes Neptunus, játszó najádok, tréfálkozó Triton… Bauer Szabina énekelte a szopránt, ő volt a fekete angyal, a Dénes Jezabele. Nem is tudom, szoprán hanghoz nem illik a fekete haj. Vagy mégsem a Jezabel volt az, csak egy fuvola, violoncselló vagy fagott? De mégis a fekete angyal lehetett az személyesen, mert Dénes vonásai egészen ellágyultak, kisimult az arca, a szakálla és a bajusza magától lehullott, párás szemekkel hallgatózott, hegyes fülekkel lesett, és igen, ujjai vadul doboltak egy kifeszített bőrdarabon.

A hallgatóság pisszegni kezdett, és mivel ez nem használt, ujjal mutogattak Dénesre: Az a terembura-fejű zavarja az előadást. Éppen most, amikor megérkezik Aeolus, a szelek ura! – Dénes vállat vont: No és, legalább még nagyobb a tengeri vihar. – Micsoda illetlenség, rezegtette a szárnyait Zephyr, a szelíd nyugati szél parancsolója, és éppen itt a Baumhausban, amelyet pontosan 135 év múlva le fognak bontani. Meg sem kérdezik, hogy mit szól ehhez Hamelau. – A fekete angyal mérgesen rászólt: Hogy képzeled ezt, Zephyr? Miért zavarod az előadást? Még nem is kellene fent lenned a színpadon, csak a következő szám lesz a tied, a menüett. – Zephyr azonban nem hallgatott a szép szóra, illetve akkor már nem is Zephyr volt, hanem a bársonynadrágos fiú, aki alig akarta elvenni Dénes kezéből az árvácskákat. Tiltakozom, kiáltotta Neptunus, de csak annyit ért el, hogy söröskorsókkal dobálták meg.

Aztán elszabadult a pokol. Az istenek és a vidám evezőslegények székeket vágtak egymáshoz, és vivace attacca kiabálták: Üsd-vágd, nem apád! A főnök kétségbeesetten kapkodott, hogy mentse az értékes berendezést. Ezt mind megfizetitek nekem, ti kutyák! – A bársonynadrágos fiú megcsúszott és elesett, a bal szeme alatt felrepedt a bőr. A fekete angyal undorodva érintette meg a topánja hegyével: Szállítsátok már el innen ezt a majmot, ez különösen ellenszenves!

Nem fogsz beleszólni a művészetembe, felelte a fiú hidegen, miközben az arcán lefolyó vért a Jezabel szoknyájával itatta fel. Nekem is van önbecsülésem!

Nagy arc vagy, egy nagy partiarc. Arra vagy olyan büszke, hogy minden nap ott strichelsz a sarkon?

Én komoly küldetésben…

Persze, vágta el a vitát a fekete angyal, én is az utcáról élek, de legalább nem játszom meg magam. És ami a művészetedet illeti, tudd meg, egyetlen fillérrel sem keresel többet, mint én, vagy a többi najád.

Később a szakértők azt jelentették, hogy ezek ketten mindennek elmondták egymást, és még akkor sem hagyták abba, amikor megjelent a rendőrség, és a téren parkoló autókba kísérte a leghangosabbakat.

Dénes három napig nem hozta utánam a táskát, és az árkádos fiú sem mutatkozott.

Rettentően sajnálom, mondta a félelem és gáncs nélküli lovagom, amikor végre előkerült. Általában nem iszunk ilyen sokat, hanem kulturáltan beszélgetünk.

El kellett ismernem, hogy felejthetetlen tapasztalatokat szereztem, grave et affettuoso.

Annyira azonban nem rossz a helyzet, vélte Dénes, a Karesz miatt csaptak össze az indulatok. – Ki az a Karesz? – A kis búza, aki mindig itt szobrozott az árkádok alatt. Nem tudom, hogy szerzett belépőt, mert hogy nem egyetemista, az biztos. – Azt hiszed, olyan nehéz egy belépőt hamisítani?

Nem ez a baj, hümmögött Dénes, a fiúk azt hiszik, hogy miattad jött fel a Várba, hogy te jársz vele.

Az én steadygoingom? – kérdeztem fülig vörösen, kikérem magamnak, majmokkal soha.

Ahogy gondolod, felelte Dénes békülékenyen, és elnézett az aluljáró túlsó végébe, túl a hajléktalanokon, a hegedűsökön és a nagymamákon. A fekete angyal éppen akkor tette a lábát az első lépcsőfokra, hogy elérje a legközelebbi négyes-hatost. Egy nagyon elegáns fiú loholt utána, aki állandóan igazgatta a hajfürtjeit. Kifogástalan megjelenésén csak egy mély sebhely rontott, a bal szeme alatt.

A fiúk néha elrugaszkodnak a valóságtól, jegyezte meg Dénes, de látszott rajta, hogy valami mást szeretett volna mondani.