Vali a Margitszigeten állt, Szent Margit kis kápolnája előtt. Néhány perccel ezelőtt még a kolostor romjai között fogócskázott a gyerekeivel, akik nem is tudták, hogy ő már nem vesz részt a játékban. Hallatszott a nevetésük, és a fák között néha megpillantotta a kislányát, és a kisfiát, amint sebesen szedik a lábaikat a régi falak körül.
Őt valami idevonzotta. Állt a rács előtt, és nézte a fiatal nő képét a kápolna falán. Hófehér ruhája keretezte, halvány, szelíd arcát, hatalmas őzike szemeit, amik mintha egyenesen az ő tekintetébe mélyednének. Nem volt vallásos, de most megragadta a hely hangulata. A zöldellő fák őrt álltak a vöröstéglás kápolna körül. A fák, a föld, a park növényeinek illatába belekeveredett a szentély rácsa mögötti vázákban levő színes virágok illata. Meglepődve nézte a sok virágot. Vajon kik hordták ide őket? Vajon hogyan tették be a rács mögé? A kápolna falán rengeteg tábla függött: kisebbek, nagyobbak, márványból, műkőből, fémből. Mindegyiken hálás sorok Szent Margithoz, köszönet a segítségéért. Felgyógyulások emlékére, teljesített vágyak emlékére, köszönetek a régen várt gyermek megszületéséért. Vali meghatottan olvasgatta őket. Ez a királylány, aki vallásos önsanyargatással, és a másokért való önzetlen szolgálattal töltötte rövidke életét, mekkora csodatevő. Rámosolygott a képre, és úgy érezte, mintha a mosolya évszázadokon átívelne, mintha a szentté avatott fiatal nő rokonszenves, vonzó lényéből itt maradt volna valami. Belenézett a nagy, barna szemekbe, amik figyelmesen néztek rá, aztán összetette a két kezét, mint Szent Margit a festményen.
– Kedves Margit! Tégy csodát! Olyan kicsi a lakásunk, hogy nem férünk el a két gyerekkel, pedig még nagyon szeretnénk egy harmadik babát is. Nincsen pénzünk nagyobb lakásra. Egy csoda kellene ahhoz, hogy nagyobb lakásunk legyen. Segíthetnél…
Csend volt körülötte, a magasban feltámadt a tavaszi szél, susogtak a falevelek. Ropogott az avar, mintha valaki közeledne. Vali egy pillanatra zavarba jött, körülnézett, de csak egy kis feketerigó neszezett a fák közt, a tavalyi avarban kapirgált, és kíváncsian nézegette őt. Vali észrevett egy fém perselyt a rács mögött, előtte egy kis tábla köszönte az adományokat. Elővette a pénztárcáját, és megnézte a tartalmát. Hazafelé menet a Szigetről, a boltba készült, vásárolni néhány dolgot. Egy ötezres lapult a pénztárcájában, meg némi apró. Kivette az ötezrest, és összehajtva átdugta a rácson, bele a fémperselybe. Felnézett a festményre, és úgy látta, mintha mosolyognának azok a szemek abban a gyermeki bájú fiatal arcban…
– Anya! Anya! Hol vagy anya?! – kiabált a kislánya.
A feketerigó felrebbent, és elszállt. Vali a fák közötti kis ösvényen futva sietett a gyerekekhez.
– Szomjas vagyok, anya! – szaladt hozzá a kis, három éves Borika, amikor meglátta.
Vali otthon főzött gyümölcsteát vett elő, a régi gyerekkocsira akasztott táskából. Töltött belőle egy kispohárba, és a gyerek kezébe adta, akinek piros, maszatos arcocskája majd kicsattant a futkosástól. Az öt éves kisfia, Csaba hátulról átölelte a térdét:
– Megvagy mama! – nevetett ravaszul, és a térdei közé fúrta a fejét.
– Én is kérek teát! – állt eléje várakozón.
Megitatta a gyerekeket, és még bújócskáztak egy darabig a romok között.
Hazafelé egy pillanatra megtorpant a bolt előtt, aztán legyintett, és továbbmentek. Fejben sorra vette, hogy mi van otthon, miből tudna vacsorát készíteni a családnak. Van liszt, néhány tojás, csinál egy tojásos nokedlit. A zöldségesnél vett hozzá salátát.
Este, amikor ágyba került, azon gondolkodott, hogyan fogja kigazdálkodni az ötezer forintot. GYES-en volt a kislányával, nagyon be kellett osztania a pénzüket, komoly fejtörést okozott neki a Szent Margitnak adományozott összeg. A szemébe sütött a hold. Megfordult, hogy ne zavarja a fény, beletemette az arcát a párnájába. Hallgatta a férje csendes szuszogását, és a zajt, ahogy a kisfia megfordult a kiságyában, amit már alaposan kinőtt. Rettentően fáradt volt, elaludt mielőtt megtalálta volna a megoldást.
Reggel aztán szembenézett a valósággal, kiszámolta mennyit költhet naponta, hogy kijöjjenek a hó végéig. A csekély összeget látva hosszasan törte a fejét a napi menün.
Eltelt a hónap, eltelt a következő is. Már kezdett megfeledkezni Szent Margitról, és az adományról. Egyik nap, karján a kislányával, felfelé ment a lépcsőházban, amikor megszólította a szomszédasszonya:
– Valika! Beszélni szeretnék magával. Jöjjön át hozzám egy kicsit, ha lesz ideje! Én itthon vagyok egész nap, bármikor átjöhet.
– Jó napot Rózsika néni! Most is bemehetünk, ha megfelel…- válaszolta. Letette a kislányát, és beléptek az övékéhez hasonlóan kicsi, egyszobás lakásba. A konyhában ültek le. Rózsika néni egy tányér pogácsát tett az asztalra. Borika rögtön felmászott a székre, és a pogácsáért nyúlt. Rózsika néni elgondolkodva felhúzta, majd leejtette a vállát, aztán sóhajtott egyet, és belekezdett:
– Holnap leszek nyolcvankét éves. – mondta és várakozóan ránézett.
– Hát ez nagyszerű. Jó alkalom egy kis mulatságra. – mondta kedvesen Vali.
– Előbb-utóbb eljön az idő, amikor képtelen leszek ellátni magam. Margit lányom mindig nyúz, hogy költözzek hozzá, de én megszoktam, hogy magam vagyok. Akkor kelek, fekszek, amikor jól esik. Akár egész éjjel fenn vagyok, ha nem megy az alvás… Margit is régóta megözvegyült, neki is megvannak a maga szokásai… Jobb lenne külön, de mégis együtt…
Vali a rá váró nagy halom vasalnivalóra gondolt, meg a vacsorafőzésre, de nyugodtan ült. Figyelmesen várta, mit is akar a szomszédja. Rózsika néninek a figyelmes hallgatástól megjött a bátorsága, és belevágott a közepébe:
– Szeretné a lányom megvenni a maguk lakását, itt mellettem.
Vali felkapta a fejét, és hitetlenkedve rábámult:
– Megvenni? A mi lakásunkat? – egyet sóhajtott, majd folytatta:
– Mi nagyon szívesen eladnánk, mert nagyon szűken vagyunk a két kicsivel, de – nyelt egy nagyot – nincsen pénzünk nagyobb lakást venni.
Rózsika néni következő szavaitól szinte kővé vált a meglepetéstől:
– Arra gondoltunk a lányommal, hogy tulajdonképpen olyan csereféle lenne. Ő egy ötvennégy négyzetméteres, kétszobás lakásban lakik, fenn a negyedik emeleten. Régi, magas, körfolyosós házban, nincsen lift sem. A szobaablakok a szomszéd ház tetejére, meg az égre néznek. Szép világos az igaz, de a kilátás nem valami festői, a kéményekre meg a háztetőn a galambokra látni. Maguk még fiatalok, bírják a lépcsőzést, a cipekedést a magas emeletekre… Odaköltözhetnének, ő meg ide, a maguk lakásába. Egy csapásra megoldódna minden! Mindenki jól járna! – Rózsika néni kutatóan nézett rá.
Vali megköszörülte a torkát, de így is remegett a hangja, amikor megkérdezte:
– Mégis, mennyit kellene ráfizetnünk?
A lakások piaci értékéhez képest nagyon méltányos összegtől, a három millió forinttól, amit a szomszédasszonya mondott, majd leesett a székről.
– Hát, nem hiszem, hogy menne…- suttogta szinte maga elé. Rózsika néni nem is hallotta meg.
– Vegyenek fel kölcsönt, majd visszafizetik! Menjen vissza dolgozni, már úgyis óvodában a helye ennek a nagylánynak! – rendezte el a dolgokat, a saját szája íze szerint, egy perc alatt.
Valinak hirtelen mehetnékje lett. Felállt a székről, s kézen fogta Borikát, aki még az utolsó pillanatban megszerzett egy pogácsát a tányérról. Hangosan azt mondta:
– Megbeszéljük a férjemmel. Aztán majd megmondom, hogy mire jutottunk… csókolom…
Még a folyosón is hallotta, hogy a szomszédasszonya egyre mondja a magáét:
– Szép, nagy lakás, jól járnának vele. Igaz, hogy festetni kell, meg cserépkályha van…
Amikor becsukta maga mögött a lakásuk ajtaját, csak akkor mondta:
– Álmodozás az élet megrontója…
Megmosta a kislánya kezét, amikor megszólalt a mobilja. Bea, a barátnője hívta izgatottan:
– Szia Vali! Üresedés van Pityuéknál, most be tudná vinni a férjedet hozzájuk, a gázszolgáltatóhoz, ha gyorsan tud menni! Maximum egy hónapot tudnak rá várni! Mi a helyzet most a munkahelyén?
– A szokásos. Folyamatos leépítések vannak. Már mindenki kész idegroncs, azt számolgatja, hogy mikor kerül rá a sor…
– Akkor beszéljétek meg gyorsan, hogy jelentkezik-e a megüresedett állásra! Bármi a válasz, hívja fel Pityut egy napon belül! Na szia, most rohannom kell, mert késésben vagyok. –köszönt el a barátnője.
Vali gépiesen odakészítette főni a zöldbab levest, majd elővette a vasalnivalót. Amíg vasalt azon gondolkodott, hogy máskor évekig nem történik semmi… Most meg egy ajánlat a lakásukra, egy másik a férjének új munkahelyre… Érezte, hogy valahogy összefüggnek a dolgok, de nem látta át hogyan. Amikor bevitte a szobába a vasalt ruhát, egy feketerigót látott kinn, az ablakuk előtt levő fán. Befelé nézegetett a szobába, mintha csak őt nézte volna.
A férje, Gyuri hozta el ma Csabit az óvodából, így Borikával még palacsintát is sütöttek a családnak a vacsorához. Nem is vette észre, hogy a szokottnál később ért haza a férje a gyerekkel. Azt azonban rögtön meglátta rajta, hogy valami nagy gond nyomasztja. Szinte nem is nézett rá. A levest úgy ette, mint aki nem is tudja, hogy eszik, palacsintát meg nem kért. A homlokán, a szeme között egy mély ránc keletkezett tegnap óta, a száját keskeny vonallá szorította össze.
Fürdés és mesélés után, Vali lefektette a gyerekeket, aztán kiment a konyhába a férjéhez.
– Mi a baj? – kérdezte gyengéden tőle.
– Felmondtak ma nekem is… – válaszolta a férje olyan halkan, hogy az asszony alig hallotta. Mielőtt válaszolhatott volna, a férje folytatta:
– Még szerencsére érvényben van a kollektívszerződés, pedig évek óta fel akarta a cég bontani. Mivel pályakezdő korom óta itt dolgozom, igaz, hogy most kapok egy nagy összeget, de aztán mi lesz, ha elfogy…
Vali megragadta a férje kezét, és izgatottan kérdezte tőle:
– Mennyit kapsz? Mennyit?
Gyuri megdöbbenve nézett rá:
– A felmondási idő, a végkielégítés és a szabadságpénz lesz vagy huszonnégy hónap összesen. Az hozzávetőleg bruttó hat millió forint, nettóban körülbelül a fele.
Vali hangosan, boldogan nevetni kezdett, még azzal sem törődött, hogy a gyerekeket aludni tette. A férje biztos volt benne, hogy a takarékos, józan feleségének elment az esze a csapástól, ami érte őket. Már kezdte is mondani, hogy ez a pénz nem lesz sokáig elég, mert a rezsi, a kiadások hamar elviszik. Vali azonban a szájára tette a mutatóujját, és mosolyogva mondta:
– Mind a kettőtöknek van már helye! Neked is, és a pénznek is. Neked Pityuéknál kínáltak éppen ma munkát. Bea telefonált délután, hogy üresedés van a férje cégénél, és Pityu bevisz. Ha akarod, rögtön kezdhetsz. A pénznek is megvan a helye, nagyobb lakásba költözünk!
Gyuri arca kisimult, a homlokáról eltűnt a mély ránc, a szája telt lett, és nevetős.
– Máris hívom Pityut! – mondta, és addig nem nyugodott, amíg saját fülével nem hallotta, hogy akár máris kezdhet az új munkahelyén. Aztán sajnálkozva nézett Valira, mint aki nem akar ünneprontó lenni:
– Nézd, én nem hiszem, hogy ez a pénz elég lenne egy nagyobb lakásra. Ezért a lakásért maximum tíz millió forintot kaphatunk, egy nagyobb lakás nem hiszem, hogy kijönne tizenhárom millióból. Kölcsönt meg nem adnak egy új munkahelyesnek, de nem is szeretnék felvenni.
Vali csak huncutul mosolygott:
– Már van vevőnk, és megvan az új lakásunk is, amire elég lesz a pénz.
Azzal mindent elmesélt tövéről-hegyére a férjének, a szomszéd néni ajánlatáról. Még sokáig üldögéltek azon az estén a konyhában, alaposan megbeszélték a váratlan fordulatokat, és ámultak a szerencsén, ami ilyen szépen összehozta a dolgokat.
Az a keserűen induló nap, ami Valinak a kényszerűségből elszalasztott jó lehetőséget, Gyurinak a félelmetes reménytelenséget ígérte, végül vízválasztó lett az életükben. Kijutottak a szűkösségből egy tágasabb otthonba, és új lehetőségek nyíltak meg előttük.
Amikor elmentek megnézni Margit néni lakását, a saját zuglói huszonhét négyzetméteres lakásuk után, a ferencvárosi ötvennégy négyzetméteres lakást óriásinak látták. Margit néni szabadkozott, amíg körbevezette őket. A lakás évtizedek óta nem volt karbantartva. A piszkos falakról hámlott a festék, a konyhában csak falikút volt. Minden elhasználódott, tönkre ment.
– Varrodában, szalag mellett dolgoztam egész életemben, kicsi a nyugdíjam, megélni is alig lehet belőle, nem tellett karbantartásokra. – mondogatta újra meg újra, minden helyiségben. Az arcukat nézte, reménykedve, hogy nem riasztja el őket a látvány. Margit néni azokat a bútorokat is nekik ígérte, amiket nem akar, vagy nem tud majd elvinni a kisebb lakásba. Valiék hallgatagon szemlélődtek, ahogy előre megbeszélték. Gyurinak szinte viszketett a tenyere, úgy szeretett volna mindjárt nekiállni, szerelni, javítani, festeni. Azonban hallgatott. Nem akarta, hogy Margit néni a lelkesedését látva, esetleg feljebb vigye a lakás árát. Alig várta, hogy elintézzék a hivatalos részt, és költözzenek.
Azért beletelt, vagy három hónapba, amíg eljött a költözködés napja. A bútorokért cserébe, Margit nénit is ők költöztették.
A gyerekeket reggel elvitték Gyuri szüleihez. Ők pedig, baráti segítséggel hurcolkodtak egész nap, az elképesztően magas emeleteket járva. Este lett, mire minden holmijukat felvitték az új otthonukba. Ősz elején jártak, hideg volt a lakásban, mert egész nap tárva-nyitva volt az ajtaja, a költözködés miatt.
– Hú, de hideg van, meg kell itt fagyni. – vacogott Vali kimerülten.
– Sajnos nincs még tüzelőnk, nem tudunk begyújtani. – tárta szét a kezét a férje.
– Legalább ezt a sok szemetet tüzeljük el, amit Margit néni itt hagyott a szoba közepén. – mutatott Vali a régi újságokból, kiselejtezett papírokból, szakadt könyvekből, és ruhákból, megfakult fényképekből álló hatalmas kupacra, ami a nagyszoba padlóján tornyosult.
– Na jó, legalább nem kell levinni a kukába.- egyezett bele Gyuri, és belemarkolt a papír kötegbe. Belegyömöszölte a cserépkályhába, és meggyújtotta. Vali esdeklően nézett rá:
– Hadd csináljam én, majd megfagyok!
Azzal átvette a tűz táplálását a férjétől. A férje kiment a konyhába, hogy megegye a felesége által összekészített vacsoraszendvicseket. Vali meg szorgalmasan rakta a cserépkályhába a szemetet. A lángok vidáman körbenyaldosták, majd felfalták a lomokat. Egyre kisebbedett a halom. Talán már a felét is eltüzelte, amikor a következő adagot felemelve egy banki borítékot látott meg a holmik között. A boríték valamivel alaposan ki volt tömve. Nagyon vastag volt. Az asszony hagyta széthullni a kezében tartott újságokat, és kíváncsian nyúlt a keskeny borítékért, amit az ő bankjuk logója díszített. Kinyitotta a borítékot, és nem akart hinni a szemének. Dugig volt húszezres bankókkal. Nagyot kiáltott:
– Gyuri! Idenézz mit találtam a szemét között! Gyere gyorsan! – remegő kézzel, kihúzta a pénzt a borítékból, és számolni kezdte. A férje megkövülve állt az ajtóban, és nézte, ahogy egyre-másra szaporodnak a százezres bankjegyhalmok.
– Három millió forint. Ó Istenem! A pénz, amit tőlünk kapott Margit néni a lakáscseréhez…- jelentette a végeredményt a felesége.
– Jaj! Mi lett volna, ha nem így nyúlok bele a halomba, és beledobom a tűzbe a szemét között a pénzt! Elégett volna! Nem is tudtuk volna! Ó! Margit néni előbb-utóbb rájött volna, hogy nincsen meg a pénz! Talán arra is, hogy itt maradt! Mit gondolt volna rólunk?! Azonnal felhívom, hogy ne aggódjon! – azzal Vali már vette is a telefonját, hívta az asszonyt. Hosszasan várakozott, de nem járt sikerrel a hívás, a hívott fél nem volt kapcsolható.
– Kikapcsolta a telefonját. – állapította meg Vali – biztosan elfáradt a költözésben és már lefeküdt.
– Bolond vénasszony! – mondta Gyuri – Képes volt a szemét közé tenni a pénzt. Megérdemelné, hogy megleckéztessük! Jobb is, hogy nem tudtad felhívni! – a férfi szeme izgatottan csillogott a vaskos bankjegykötegeket látva a padlón.
– Mire gondolsz? Mi az, hogy megleckéztetni? – húzta fel a szemöldökét Vali rosszallóan.
Azonban a férje nem szólt semmit, csak visszament a konyhába. Vali összeszedte a pénzt, visszarakta a borítékba, és a táskájába tette a borítékot. Megtömte a kályhát a padlón heverő szeméttel, de most már óvatosan csinálta, átnézte, amit a kályhába rakott. Azonban nem talált már semmi értékeset. Mire végzett, egy kicsit átlangyosodott a cserépkályha. Jólesően nekidőlt, majd fogta a telefonját, és küldött egy SMS-t Margit néninek. „Megvan a pénz, itt maradt, holnap elviszem.”- írta az asszonynak. Ő is evett, aztán megmosakodtak, és lefeküdtek. Az ágyban Gyuri odabújt hozzá, átölelte, és a fülébe súgta:
– Mi lenne, ha megtartanánk a pénzt? Mindenre telne… A felújításra, a még szükséges bútorokra, vehetnénk egy autót is, kéz alatt… – a hangjából vágyakozás csendült.
Vali megmerevedett a férje ölelésében. Hirtelen szavakat sem talált, annyira megdöbbent.
– Ugye nem gondolod komolyan? – kérdezte, de a férje nem válaszolt. Olyan fáradt volt az egész napi cipekedéstől, hogy egy perc alatt elaludt.
Másnap korán reggel csörögni kezdett Vali telefonja. Az ágyban ülve, álmosan dörzsölte a szemét, el nem tudta képzelni, ki hívja már hajnalban. „Csak nincs valami baj a gyerekekkel?” aggódott. A kijelzőn látta, hogy Margit néni telefonál, megkönnyebbülten mosolygott.
– Valikám! Elolvastam az üzenetét, de nem értem! Milyen pénz van meg? – kérdezte értetlenül az asszony. Vali csodálkozott:
– Nem is tetszett még észrevenni, hogy itt maradt a pénz, amit az ügyvédnél adtunk. A hárommillió forint, a különbözet.
– Ej, dehogy maradt ott, betettem a barna kistáskámba. Egészen biztos. Tartsa egy kicsit Valika, meg is nézem… – azzal hallani lehetett, hogy leteszi a telefont valahová, és pakolászik, keresgél. Aztán újra beleszólt a készülékbe:
– Na, itt is van a táska. Beletettem a pénzt, még ott az ügyvédnél, azóta sem vettem ki belőle.- mondta nyugodtan. – De hát hol van? Hová lett? – kérdezte egy pillanat múlva vékonyka hangon, megriadva.
– Itt maradt, itt tetszett hagyni. – válaszolta Vali, és már mondta is tovább megnyugtatóan:
– Mégis csak kikerült az a pénz a táskából, mert itt találtam meg véletlenül a sok lim-lom között, amit a nagyszobában tetszett hagyni. Megvan, mind az utolsó fillérig, ne tessék aggódni! Még ma elviszem Margit néninek.
Margit néni elsírta magát:
– Nem is értem hogyan történhetett… – hüppögte a telefonba. A nagyszobában? A lomok között? Hogy lehet ez?
– Hát az számomra is rejtély, de a fő az, hogy megvan. Tessék megnyugodni! – mondta mosolyogva Vali.
– Még jó, hogy nem dobták ki véletlenül. – aggódott utólag Margit néni.
– Hát igen. Kész csoda, hogy megtaláltuk, mert nem számítottunk rá, hogy valami értékes is van a szemét között. – hagyta rá Vali. – Még délelőtt elviszem. Gyuri is jön velem, felszereli a könyvespolcokat, ahogy megígérte. Csókolom! Tíz körül ott vagyunk.
Gyuri hanyatt fekve a koszos plafont nézte, amíg Vali telefonált. Most megszólalt:
– Nem is mondtad neki, hogy majdnem elégetted!
– Minek idegesítsem? Még a végén rosszul lesz! – válaszolta Vali. Kutatva nézett a férjére:
– Mondd, te komolyan gondoltad azt, amit az este mondtál?
A férje kényszeredetten nevetett:
– Talán egy kicsit, igen. Sok pénz nekünk három millió forint. Rengeteg. Megszédíti az embert a mohóság, ha ennyi pénzt lát a szobája parkettáján, feltornyozva. Elgondoltam, hogy mi mindent vehetnénk a talált pénzből… Milliomosok lehettünk volna…
Kicsit hallgatott, megdörzsölte az állát, majd a felesége keze után nyúlt.
– Te azonban szerencsére nem vagy egy megszédülős fajta… Nem is helyes egy szegény öreg néninek kárt okozva pénzhez jutni… Biztos voltam benne, hogy azonnal írtál egy SMS-t neki.
Vali elmosolyodott, és visszafeküdt az ágyba.
– Azért van, amikor engem is lehet szédíteni. – Azzal hozzábújt Gyurihoz.
– Használjuk ki, hogy nincsenek itt a srácok! Avassuk fel az új lakást!
Odakinn már teljesen kivilágosodott. A szemben levő háztető ereszének a szélére szállt egy feketerigó, benézett a függönytelen, magas, piszkos üvegű ablakon, és énekelni kezdett.
Amikor kilenc hónap múlva kislányuk született, Vali a Margit nevet adta neki.
19 hozzászólás
Kedves Judit!
Ismét egy színvonalas, jól megírt történetet olvashattam tőled. Vali és férje talpig becsületes emberek, akik megtalálják az igazi értéket az életben.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszter!
Köszönöm, hogy Te kitartó olvasóm vagy. Örülök, hogy még legalább egy maradt!
Judit
Kedves Judit,
jól írod, szépen írod, bár sosem fogom megérteni, hogyan lehet pénzen megvásárolni a szentek jóindulatát. miféle szent az, aki pénzért segít.
Ja, hogy a pontszámot elfelejtettem… bocs, ez már az Alzheimer.
Tényleg! 🙂
Nem baj, nem számít. A költők lefoglalják a toplistát. Kértem DP-től, hogy legyen külön vers és külön próza top lista, de azt válaszolta, hogy nem lehet. Majd egyszer /értsd:soha/.
Kedves Müszélia!
Örülök, hogy te is elolvastad, és annak is, hogy jól írom, szépen írom… 🙂
A szentek lélektanát nem ismerem, nem hiszem, hogy pénzért bárkinek segítenek.
A történetben igyekeztem kiemelni, hogy az a pénz Valinak egy nagy összeg volt, komoly áldozat volt a szűkölködő családnak lemondani róla. A sors elfogadta Vali áldozatát, ami most történetesen pénz volt, azonban meg is kísértette őt a pénzzel, amit a szemét között "talált". Ha megtartotta volna a pénzt, visszavette volna az önzetlen áldozatot, és az életben valamilyen módon meg kellett volna fizetnie érte. A történetbe szőtt feketerigó, ami a kelták -és a magyarok ősi – hite szerint a Túlvilágról hozza az üzeneteket, végig "szemmel tartotta" 🙂
nem-nem; ki mint vet, úgy arat. 5000 ft-ért nem lehet megvásárolni a szerencsét.te is tudod, hogy ugyanolyan szűkösen fognak élni, mint azelőtt, mert további gyerekeik lesznek. a sorsot nem lehet kijátszani.
a feketerigó szerepét megértettem, nagyon mély szimbólum, gyönyörű.
Kedves Müszélia! Az emberi kultúrában, a hitvilághoz kapcsolódóan, mindig is jelen volt az áldozat, amivel a túlvilágiak /istenek/ kegyét és jóindulatát akarták biztosítani. Az emberáldozat, az elsőszülöttek, a szolgák, a lovak, a termények, állatok, ételek, bor, víz, méz, olaj, tej, tömjén áldozat mind olyan ajándék, amit azért ajánlottak fel, mert úgy gondolták, hogy csak akkor számíthatnak arra, hogy kapnak valamit, ha ők is lemondanak valami nekik kedves és fontos dologról. Később aztán nem megsemmisítették ezeket a dolgokat, hanem az egyháznak adták, mert ez is áldozatnak számított, mint a nemesfémből készült tárgyak, feliratos táblák, viaszgyertyák és pénz adományozása. Az áldozat által nem megvásárolják a szerencsét, hanem az igazi lemondás révén edződik, nemesedik a lélek.
Az anyagi javak szűkössége még a mi generációnkat nem tántorította el az életlánc tovább vitelétől
Végre eljutottam ehhez az írásodhoz is.:) A feketerigó szimbolikáját vettem észre azonnal az írásban…és hogy valóban mennyire esendőek vagyunk mi emberek.
Csodák pedig vannak, bár sokak életében nem ilyen nyilvánvaló…de ez is előfordul, elég talán ha a gyógyulásokat említem.:)
Kedves Judit!
A történeted szinvonalas mint mindig.Nekem az jutott eszembe, szegény gazdagok!
Gratulálok!
Sok szeretettel:Marietta
Kedves Arthemis! Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászólást is írtál.
A főszereplő példáján keresztül kivántam ábrázolni az élet értelmét, célját. Milyen könnyű lett volna neki megtartani a "talált" pénzt! Azonban Valinak természetes volt, hogy azonnal visszaadja. Soha nem tudna boldogan élni az új lakásukban, ha minden felújított dologról a becsapott, megkárosított, szegény, öreg néni jutna az eszébe.Értékesebb lesz, amit a saját kezük munkájával, a barátaik segítségével végeznek el rajta. Nemcsak a végeredeménynek örülhetnek, hanem a jól végzett munka örömének is, a felújítás "kalandjainak" is -amit még évek múlva is mosolyogva emlegetnek majd -, és annak, hogy a sorstól kapott lehetőséget nem kapzsisággal fizették vissza. Sokan akik dúskálnak az anyagi javakban semmit nem tudnak megbecsülni, boldogtalanok, és elégedtelenek, /folyt./
/folyt./
maguk sem tudják, hogy miért. Talán azért, ahogyan az anyagi javaikat "szerezték"…
Az élet értelme, célja nem a másokon való taposás, mások megkárosítása – bár folyton ezt látjuk magunk körül -, hanem a gyengék védelme, a rend, az igazság és a munka. Ha még ehhez egy szerető család is tartozik akkor tényleg "minden jól alakul az életükben". 🙂
Kedves Marietta!
Olyan régen jártál a Napvilágon, hogy azt hittem már nem is találkozom Veled a virtuális világban. 🙂
Örülök, ha együttéreztél a szereplőimmel, és megszeretted őket.
Ha van még kedved olvasni tőlem, olvasd el az Uluru-t is. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Ezúttal is jelesre vizsgáztál.
Táltos hagyományainkból is, talán tudat alatt, de inkább úgy érzem, hogy ismerve felszínre hoztad az önzetlenséget és az emberszeretet őszinteségében a megfizethetetlen becsület értékét.
Gratulálok ehhez a különlegesen, ám szépen megírt alkotásodhoz.
( A világi élettől elzárt "Szent Margit" meddőségre ítélt kálváriájáról, majd később, írásban jelentkezem.)
Szeretettel, Inda.
Kedves Futóinda!
Először is, köszönöm, hogy olvastad írásom. Teljesen egyetértünk, mindig a pénzre hivatkoznak, aminek hiányában nem lehet boldognak lenni, pedig ami igazán fontos az életben, azt nem adják pénzért.
Judit
Nagyon szép történet, olyan jó volt olvasni.
Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Olyan jó olvasni, hogy szépnek találtad ezt a történetet! Bevallom, hogy a tavalyi "Új Akropolisz" pályázatra írtam, aminek a témája: "Erénynek erelyével" volt. A kiírás szerint olyan alkotással lehetett pályázni, ami "a tapintat, türelem, megbocsátás, lojalitás, hűség, becsületesség, tisztesség, igazmondás, őszinteség stb. példáját" szemlélteti.
Az én írásom nem lett helyezett. A nyertes alkotás: "Öt pohár víz" című írás lett, ami olyan amilyen, nem tisztem minősíteni. Azonban közfelháborodás övezte a pályázati eredmény kihirdetését. Azután beküldtem egy másik pályázatra, ahol pályázati nyertesként megjelent A "Fényerdő" című antológiában. A pályázatok elbírálása egy örök rejtély számomra, az olvasó véleménye ami számít!
Judit
Kedves Judit!
Amikor rátaláltam, megütköztem rajta, hogy ezt még nem olvastam, sem itt, sem másutt.
Na, de máris bepótoltam a mulasztásom, s milyen jól tettem! Nagyon tetszett a történet, olyan jól csűrted-csavartad, hogy végül megoldódott a család minden gondja.
Lehet mondani, hogy persze, az irodalomban könnyű… pedig szerintem előfordult már hasonló mindannyiunkkal az életben is. Néha, kilátástalannak tűnő dolgok, talán valami külső erő hatására, pik-pakk megoldódnak. Magam is átéltem már hasonlót.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Ida
Kedves Ida!
Ha elolvasod Zagyvapartnak írt válaszom, akkor belátod, hogy a pályázati kiírásnak megfelelően kellett " csűrnöm, csavarnom a történetet". Tettem ezt nagyon is jó szívvel, mert szerintem manapság túlsúlyban vannak azok a művészeti alkotások, amik az emberek rossz oldalát erősítik, az agressziót, a másokon való átgázolást, az élet kilátástalanságát, vagy értelmetlen voltát. Egy pici kis morzsát igyekeztem tenni a másik serpenyőbe ezzel az elbeszélésemmel.
Köszönöm, hogy elolvastad, és hozzászólást is írtál.
Judit