Volt egyszer egy lány I.

Utazásunk

Az igaz barátság olyan, mint a szivárvány: ritka, gyönyörű és sosem tudhatod, meddig tart. A mi barátságunk is pont olyan volt, mint bármelyik másik, talán el tudjátok képzelni. Aztán jött egy rettegett betegség, és a mi életünk megváltozott. Mindent átértékeltünk, s a fájdalom elől, a boldogságba menekültünk.

Mi hittünk a csodákban…

Egykor azt képzeltük, lesz egy-egy takaros kis házunk a nyugodt falu szívében, és esténként a férjeinkkel nézzük, ahogy a gyerekeink rosszaságon törik a fejüket. Idővel aztán szertefoszlott az álom, pont, mint egy csinos kis szappanbuborék, amikor kipukkad. Mégis milyen jó nézni a buborék útját, tündöklését, remélni, hogy minél tovább eljut, közben pontosan tudva, nem örökéletű. Hát, igen. Mindig a tévhitekből merítettünk erőt, ezek segítettek élni. Amíg voltak. Aztán ők is hűtlenül hagytak el minket, pont, mint a bulizó barátok, akik csak a jóban álltak mellettünk.

A barátnőm betegsége egyre jobban terjedt, megállíthatatlanul, kinyilvánítva, hogy nem lehet ellene mit tenni. Ellene nem is, de vele…
– Utazni akarok! – mondta egy nap, jól megnyomva az akarok szót, mivel ezt nem nagyon használta.
– Gondolom – támasztottam az ajtófélfát -, már azt is tudod, hova megyünk.
Én pedig a megyünkre raktam a hangsúlyt, mert egyedül nem engedtem volna el.
Akkor már nagyon gyenge volt, csontsovány és örökké sápadt. Nem lehetett volna neki emberek közé menni, mert az immunrendszerének még egy mezei nátha is leküzdhetetlen feladatnak minősült. Mégis élni akart, nem két héttel többet a négy kórházi fal között, hanem inkább kevesebbet, de azt úgy, ahogy kell.
És én megértettem.
Egy futó mosoly mellett rám sandított:
– Ópusztaszer!
Morogtam valamit zsémbesen, hogy "egy festmény miatt igazán nem kellene kilométereket megtenni… Budapesten is vannak múzeumok…", de ő nem törődött a passzivitásommal. Csak nézte a plafont, mintha átlátna rajta, át a falakon, át a tetőn, egyenesen fel a szikrázó Napig, s az ő szemével belátná az egész világot.

***

Friss hajnalra virradt az a kora nyári nap, amit utazásunknak választottunk. Szétáradt bennünk a hűs levegő minden ígérete, reményekkel kecsegtetve.

És mi hittünk neki, mert mi hittünk a csodákban.

Hosszú volt az út és mindketten rosszul lettünk: én azért, mert nem bírom az utazással járó zötykölődést, ő azért, mert nagyon elfáradt. Mégis lelkesek voltunk, kalandvágyók és boldogok! Boldogabbak, mint valaha, és boldogabbak, mint bárki más. Akkor már rég tudtuk, mi fontos az életben, és mi nem. Az, hogy ki mit gondolt rólunk, a lehető legkevésbé sem volt lényeges. Hát újra gyerekekké váltunk, csínytevő, boldog-bolond szabadokká.

Megnéztük a Feszty-festményt, beleszédülve, mintha mi is részesei lennénk. Talán belefestettek. Aztán bejártuk a környék minden zeg-zugát, magunkba szívtuk a színes képeket, s közben minden látotthoz volt egy tréfás szavunk. Ettünk cukrász fagyi-remekművet, és összekentük vele magunkat, mint a rossz gyerekek. Múltat idéztünk, és ragyogót álmodtunk.
Talán életem egyik legboldogabb napja volt ez, függetlenül attól, hogy minden lépésünkben a fájdalom segített előbbre. Mégis volt benne valami bájosan feledhetetlen, mert végig nevettünk, csak nevettünk…

***

Már otthon szállt ránk az este, egy-egy langyos kakaó táraságában. A körfolyosós romházban álltunk kint és az eget nézve tűnődtünk. Mindketten úgy éreztük, hogy ettől a naptól tán' száz évre elég csodát kaptunk!
– Vége van ennek a napnak is – kezdte halkan -, mint ahogy az életnek is egyszer. Nem szabad bánkódni miatta. Jön másik!
– De az sosem lesz ugyanolyan.
– Nem, tényleg nem.
A kakaó elfogyott, és mi szorongattuk a színes, üres bögréket.
– Látod a csillagokat? – kérdezte az eget fürkészve.
– Nem – válaszoltam komoran.
– Mert a koszos nagyváros eltakarja őket, de ott vannak! Föntről figyelnek minket…hinnünk kell benne, hogy látnak.

És mi hittük. Mert mi hittünk a csodákban.