Vonalak hatalma

A vonal tovakacskaringózott a hófehér papíron. Fekete volt, mint az éjszaka, zsíros nyomot hagyott maga mögött. Lágy ívben kanyarodott, apró csigavonalakba tekeredett. Helyenként elágazott. A vonalak kavalkádja a papír széle mentén haladt felfele. Néhol abba maradt, hogy egy levélbe torkoljon, vagy egy négyszirmú virágba boruljon. Az elágazások tövében aprócska tüskék ültek meg.
A lány fekete haja a lapra hullott, egybe fonódott a rajzával. Szinte a folytatásává nőtte magát. Kecses ujjai között a színest tartotta. A ceruza könnyed mozdulattal haladt. Vékony barázdákat hagyott, amiben megül a fekete grafit. Lendületesen hullámzott a vonal, mint a szélben ringatózó víztükör. Fodrozódott, felfutott a lap tetejére, ott elkanyarodott, és tovahaladt. A levelek és virágok felváltva dugták ki a fejüket a szövevényéből.

Az erdő vadul zúgott. A falevelek között dühödt szél süvített végig. A kevés napsütésben árnyak és fények váltogatták egymást. A homályban kivehetetlenek voltak a fák törzsének sziluettjei.
A fák között egy sötét árny rohant. Két kezével igyekezett elhajtani maga előtt az ágakat. Néha hátra pillantott, de senkit sem látott maga mögött. Csak a szél tépte a leveleket, felkapta azokat, amit már a földre hullottak, megreptette őket, majd újra visszaejtette.
A bokrok gombamód termettek előtte. Pillanatok alatt születtek, terebélyesedtek. Az erdő kis rétre futott, ahol a nap sugarai aranysárgán szórták le a fényüket. Az árny kifutott. A szemébe szökő világosság elvakított. Arca elé kapta a tenyerét. Barna haján rozsdásan csillant meg a rajta végigömlő napfény. Zöld ruháját sárfoltok tarkították. Néhol elszakadt, ágak gabalyodtak bele. Egy ugrással bevetetett magát a fák közé. A sötét szinte jólesően hatott rá, egy pillanatra lassított az iramon. De csak addig, míg meg nem hallotta maga körül a fák dühödt sziszegését. Nekiiramodott.

A vonal meglendült. Egész a papír közepére siklott. Ott megtorpant, de csak egy pillanatra, majd elkanyarodva nekilendült egy új mintának. A háló szövevényében virágok bukkantak fel, levelek terebélyesedtek, körben már összeért az inda, összezáródott a kör.

A lány felnézett. A középre futott csigában egy levél bújt meg. Hegyes csúcsa lefelé lógott, szára a csigavonalba ágazott bele. A tüske ott ült a tövében.
A ceruza elemelkedett a vonal végéről, és a levél közepére ugrott. Lendületesen ívelt először alul, majd felül. A zárt metszésbe értelem költözött. Először egy, majd mellé a másik. Tekintete bele fúródott a lányéba. Az orr és a száj egy-egy aprócska csigaként tekergőzött elő a fehérségből.
Az arc egy röpke pillanatra megbabonázta a lányt. A vonal azonban ott lebegett, befejezetlenül lógott a levegőben. A fekete hegy megérintette a csiga végét, és új lendülettel végigszántott a papíron. Felfelé rohant, egészen a keretmintáig, ott ívesen meghajolt, és leomlott a levélarcig. Az indák hajzuhatagot adva keretezték az arcot. Beletorkoltak a szövevénybe.

Az ág úgy csapott a fiú arcba, hogy megtántorodott tőle. De csak egy pillanatra. A sürgető sziszegés, a dühös zúgás tovább sarkalta. Rohant tovább, bele a sűrűbe, a feketeségbe, oda, ahova már nem ért le a napfény.
A fákról lelógó indák utána nyúltak. Megpróbálták elkapni a derekát, megakasztani a bokáját. A fiú átugrott egy bokrot, de a felcsapó ág elgáncsolta. Hasra vágódott. Mellette felreppentek a száraz levelek. Szájába a nedves földet érezte, szemeibe sáros víz loccsant. Haja az arcába csapódott.
Bokáján erős szorítást érzett. Megpróbált felállni, de nem tudott mozdulni. Hirtelen fordult vele a világ. Ami eddig fenn volt, le került, ami lent, az fel. Hátába göröngyök és zsombékok álltak. A fák gyökerei az oldalába nyomódtak. A kezével oldalra csapott. A felé araszoló inda hátrébb repült, de csak egy pillanatra.
Levél hullott az arcára. Felkiáltott. A hang felette lebegett, majd elhalt a susogásban. Érezte, a dereka alatt egy ág kúszik el, ami megemeli a törzsét. A talpára állította. A fiú körbe nézett. Körülötte vadul hullámzott az erdő. A fák meghajtották törzsüket, hajladoztak a körülöttük végigseprő orkánban. A levelek esőfüggönyként takartál elő előle a távolt. A susogás ott zsongott, bevonta, ellepte. Az ágak felé nyúltak, de már nem tudta őket kivédeni, arcára vágtak, megkarcolták a bõrét, bele akaszkodtak. Feje felett egy inda tekergett. Lassan rácsavarodott a csatakos hajára, és húzni kezdte felfele. Oldalról egy másik himbálózott felé. A fiú szemei vadul keresték a kiutat, de reménytelen volt. Az inda ráfonódott a nyarára, és szorítani kezdte.

A papírlapon az utolsó kis helyet is bevonta a vonalak szövevénye. Az arc elrejtőzött közöttük, a csigák ráborultak, mintha haja lett volna. A virág szirma megérintette, szinte simogatta. A szemekben mégis félelem csillogott. Testét körbe tekerték az indák. Nem látszott ki belőlük más, csak a kézfeje, ahogy ujjaival a liánokba mar, szabadulás remélve. Lábait elnyelte a levelek tengere, amiben állt.
A lány megérintette a lapot. Ujjai alatt érezte a ceruza nyomát, érdes felszínét. Egy darabig követte a vonalak bonyolult rengetegét. Egész addig, míg a fiú arcához nem ért. Ujjbegyei elidőztek rajta egy darabig. Végighúzta őket a szemeken, az összeszorított ajkakon, az álla gödrén.
Fekete haja megsuhintotta a papírt. A hang felébresztette a lányt.
A levegő hűvösen vonta be a fiút. Fázott, arcán a félelem könnycseppjei gurultak végig. Lecsorogtak az állán, onnan a nyakára futottak, majd megakadtak az indában.
A fák körül még mindig vad szél kergetőzött. Az ágak között szinte sírt, ahogy elhaladt mellettük. A levelek szomorúan peregtek lefelé.
Aztán a szél félre söpört a fák koronáját egy pillanatra. A nap sugarai akadálytalanul jutottak olyan mélyre, amilyenre csak ritkán van lehetőségük. Beragyogták az avart, a bokrokat, a még zöldellő leveleket.
A fiú fojtott hangon kiáltott fel. Lélegzete utolsó morzsájával. A látvány döbbenetes volt. A fényben arcok tekintettek vissza rá. Ifjú arcok, melyek már régóta éltek a sötétbe zárva, a liánok és indák szoros ölelésében. Ruhájuk kimohosodott, élővé, lüktetővé vált tőlük. Elfordította a fejét. Amerre szeme ellátott vele egykorúak rejtőztek a félhomályban. Karjaikat ágak tartották, fejük a mellkasukra csuklott még az indák fojtásában is.
Aztán a szél újból felkorbácsolta az ágak tengerét, majd a fény kihunyt, és az ében-sötétség újra az erdőre ereszkedett. Az ifjú szeméből már eltűntek a könnyek. Levegője elfogyott, tudta, innen már nincs kiútja. Egy lesz azok közül, akiket magába rejt a rengeteg. Egy lesz a titkokkal, ami az erdőről kering.
A szél lassan alábbhagyott. A vad susogás szelídült. A még lebegő indák visszahúzódtak, feltekeredtek a fák ágaira, törzseikre. Békét adtak.

A lány végigfutotta a szemeivel a képet. A csigák egymásba gabalyodó sokaságát, a levelek és virágok szabálytalan elrendeződését, a rendszer nélküli, de mégis egész világot.
Benne a fiúval.
Aztán felállt az asztaltól. A ceruza tompán koppant a fán, és gurulva elindult a széle felé. Utána kapott, de már nem érte el. Elengedte a lapot a kezéből, majd lehajolt, hogy felvegye.
Eközben a papír ereszkedni kezdett. Lágyan, lassan hullott alá a többi rajzra, amik az asztalon hevertek összevisszaságban.
A lány kiegyenesedett, miközben lerakta a színest. Végignézett a művein. A csigákba foglalt arcokon, a felé néző pillantásokon, a liánokba csavart testeken; aztán elfordult.
Az ajtó keltette huzat meglibbentette a legfelső kép sarkát, majd minden elcsendesedett.