Vörös függöny 1.rész

A kórház nagy, s, romos épület volt. A kastélyépület szárnyában helyezkedett el a pszichiátriai gondozó. Fenn, egészen a padlástérben. Mindig nyomasztó érzés fogott el, amikor a kórházban sétáltam. A folyosók, és azaz intenzív tipikus kórház szag, az emberek jajveszékelése mindig elborzasztott. Lépcsőzni jobban szeretek. A lift ugyancsak nyomasztó érzést kelt bennem. Tehát lépcsőzök! Fel egészen a legmagasba. Az ajtón átlépve még érzem a kórház szagot, de már kezdd alábbhagyni, illetve egy másik lép a helyébe, ami elsöpörte az utóbbit.
– Szia! – Lépett ki a pszichológus – Menj csak be a szobámba, mindjárt megyek.
Belépek, majd behuppanok a fotelba. Velem szemben ablak. Az előtt egy ágy. Ott játékok hada sorakozik, mind engem figyelve. Az egyetlen, ami nem feszélyez, pedig egyenlőre egyedül vagyok…. Az ablak mellett íróasztal, az asztal mellett pedig szekrénysor, tele kartotékokkal A padlón balra szőnyeg, csak egy kis rész van, amit nem fed semmi. Többször körbenézek, még mielőtt belépne hozzám a doktornő. Leül a székbe, egyenest velem szembe. Fáradt, arccal, halvány mosollyal szólít meg.
– Mi újság? Hogy vagy?
Picit gondolkodok. Zavarban vagyok… Az ablakra tekintek. Tél van, a fák ágain látszik.
– Szóval?
– Szóval… Köszönöm, éldegélek.
– Sulival mi a helyzet?
– Hát jobban szeretek ott lenni, mint otthon…
– Még mindig olyan rosszak a körülmények?
– Igen! – Elfancsalodok. Kezdem feszülten érezni magam újból. Rakom a lábam hol egyikre, hol másikra. Kis idő múltán újra megszólalok: – Emlékszem, mikor még nem volt ennyire rossz a helyzet. Akkor is volt valami lelki inditattású bajom, de azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. És most tessék…
– Tudod…Az a baj, hogy annyira sajnálod magad, hogy én már sokszor nem tudok mit kezdeni a helyzettel. A felnőttkor nem mindig fenékig tejfel…
– A kamasz, és a fiatalkor sem…
– Igen, de felnőttként már igyekezni kell elhagyni mások hibáztatását. Te alapból úgy fogod fel a helyzetet, hogy az rossz, és ezzel le is zártad a dolgokat. Nem teszel azért semmit, hogy jobb legyen!
Csönd… Talán egy picit felbőszített a dolog.. de nem akarok veszekedni, nem azért mentem. Az arcomra mégis kiült, akárhogy próbáltam titkolni.
– Na és maga…Maga hogy van?
– Őszintén szólva fáradt vagyok, de most nincs bennem semmi olyan, amit megoszthatnék veled. Sokkal inkább neked van mondanivalód… Neked mindig van.
– Igen, csak amikor leül ide az ember, már sokkal nehezebben beszél róla. Hiába, én írásban jobban át tudom adni, ami bennem, van.
– Miért szeretsz jobban írásban beszélgetni?
– Mert amikor leülök írni legyen az egy levél, vagy novella, vers stb., akkor egy bizonyos átszellemültség megköveteltetik. Ott nincs mese. Nyugodtnak, kell lenni. Ha az ember nyugodt jobban át tud adni gondolatokat, érzéseket. Én mindig olyan voltam, aki nehezen osztotta meg az érzéseit. Az ember egyre többször csalódik, s már nem érzi a késztetést, hogy bárki felé megmutassa önmagát.
– Mi volt az első csalódásod?
Nevetek. Az Isten tudja miért.
– Az első…nos, az hogy megszülettem. – Újra az ablakot bámulom egy jó fél percig. – Azért mert néha úgy érzem hiba volt.
– Csak néha érzed? Szerintem az, hogy megszülettél nem volt hiba. Mindenkinek meg van a küldetése ezen a földön. Neked is…
– Talán igaza van…
– Az, hogy Te egy erdőben születtél, felfoghatod úgyis, hogy a természetben láttál napvilágot, egy gyönyörű helyen…vagy tudod azt, hogy az igazi anyukád beteg. Az igazi apukád meg rossz ember volt, és ivott is… Tudod, azt, hogyha egyik pillanatról a másik családba kéne belecsöppeni, nem menne, mert kialakult benned a mihez tartás. Ez pedig a neveltetésen múlik… A helyes neveltetésen!
– És azt, milyen neveltetésbe sorolja, hogy mikor régebben sok volt velem a zűr, elküldtek "speckóba?"
– Rossznak. A szüleid folyamatos baklövéseket követtek el, és követnek el, úgy, hogy fogalmuk sincs semmiről…
– Akkor én is olyan leszek, mint ők?
– Nem feltétlenül. Én sem úgy nevelem a gyerekeimet, ahogy engem apámék.
Az asztalon egy terítő van, és amióta beléptem a lelógó végekkel játszok. Hol összefonom, hol kibogozom. Aztán egyszer csak abbahagyom. Bámulom őt. Az a barna szoknya és azaz enyhén kivágott felső csak fiatalít rajta. Röpke pillanatkép futott át agyamon. Tizenhárom éves lehettem… Az utcán sétáltunk, és vadidegen férfiak bámulták meg őt. Noha, engem nem zavart, s nem volt bennem irigység se, de akkor azokban a pillanatokban kedvem lett volna elordítani magam, hogy: " háh, ő az anyám!" Persze csak olyan viccesen, és megmosolyogtatóan
– Rossz passzban vagy.
– Miből gondolja? – nézem őt mosolyogva
– Látom.
– Igen. Nem igazán vagyok jól. A barátnőm" eldobott. Igazából nem is volt ez barátság… Csak két bizonytalan ember kapcsolatrendszere. Neki támaszra volt szüksége, amit én időről időre tudtam neki biztosítani valamilyen szinten. Miután megerősödött tovább állt. nem foglalkozott velem. Csak utána én kerültem padlóra… Tehát a látszólag erős énem, hirtelen gyenge lett… és én szorultam támaszra. Egymásra dülöngéltünk… illetve én ő rá nem, hiszen őt sosem érdekelte mi van velem. Az ember kapja az intő jeleket folyamatosan, és mégis úgy tesz, mintha nem érzékelt volna semmit. Egyszer megkérdeztem tőle, miért taszít el mindig. Azt válaszolta, mert fél az ilyen őszinte emberektől, mint amilyen n vagyok.. Ezután még hozzáfűzögetett dolgokat, amik azért nem fontosan, mert szerintem én nem egy elgondolkodtató dolgot kérdeztem. Megkaptam rá a választ! Ennyi! A többi csak mellébeszélés, kifogás és hantázás volt.. És jól belegondolva, az egész kapcsolatunk erről szólt. Nem egyszer hazudott úgy, hogy én inkább nem kérdeztem bele alaposabban, mégis tudtam… Figyeltem, ahogyan bűntudat nélkül ejt ki a száján szavakat, majd mondatokat, aztán egész történeteket szinte. Sosem szeretett igazán. Adott volt nála a mélypont én meg pont ott voltam. Tudta, hogy hozzám mindig fordulhat. Kihasználta tudatosan. Az ilyen ember sosem kapja meg a tiszteletet másoktól. Egyedül marad, és vágyképei lesznek csupán és nem fogja megtenni, hogy büszkeségéről lemondjon a makacsságáról. Tehát ezt láthatja… És igen szomorú vagyok…
– Hm… Érdekes. Nagyon jól látsz helyzeteket. kevés fiatal tudja így átlátni, vagy csak simán felismerni a helyzeteket. Szerintem te többet tudsz az emberi lélekről, mint ahogy mások gondolják. De ezt már mondtam neked… Emlékszem arra a Petire…
Elmosolyodok zavartan. Egy pillanatra abbahagyom a terítőszélek ki-be fonogatását…
– Igen. Mindig jött a pszichológiai elemzéseivel. Egész nap önmagáról beszélt, ha meg nem, engem elemzett. Végülis mindegy volt, csak az ő hangja legyen midig a központ. De ezt a témát hanyagoljuk. Köszönöm…
– De miért? Ennyire felzaklat még Ő?
– Nem !! Azaz… szoktam rá gondolni. Azt hiszem tőle olyan pofont kaptam, amit Zsoltinak csak két év alatt sikerült összehoznia… neki… Neki meg körülbelül két perc alatt… Nem tudom elfeledni, ahogy ott álltam a park előtt és közölte, hogy ennyi… Ő csak egy átlagos lányt akart, no meg nem is szeretem a gyerekeket sem, hát milyen lány vagyok én?
– Tényleg nem szereted? – Vágott közbe a doktornő
– Az erős kifejezés lenne… Inkább csak nem tudom, hogyan kell velük bánnom. Nem értek hozzájuk, és könnyebb azt mondani, hogy nem szeretem őket…
– Értem… – helyeselt, majd egy picit talán el is mosolyodott… – te tulajdonképpen mitől félsz?
– Hogy érti? – nézem meredten, miközben ő egy percre feláll, s az íróasztalnál egy papírt húz elő egy telefonszámmal.
– Nem tudom – folytattam, és az órámra tekintettem.
– El kell intéznem egy telefont, mindjárt jövök. Addig gondolkodj el azon, amit kérdeztem… tette hozzá, majd kiviharzott.
Később miután visszajött, közölte, hogy most el kell menjen, én nem maradhatok most, de ad egy másik időpontot, amikor majd újra beszélhetünk. Nem voltam csalódott, valószínű, ha visszajött volna, a kérdésére nem kapott volna akkor konkrét választ.