VSZK-s vegyes felvágott 2. – A tankonyháról, és ami mögötte van.

Párolt rizs(nek indult förmedvény)

"Párolt" – már a szótól is gyomorgörcsöm van, és a poszttraumás stressz tüneteit produkálom. Ha nem lett volna elég a párolt káposztás szerencsétlenkedésünk, hát tessék: itt egy újabb gasztronómiai katasztrófafilmbe illő jelenet.

– Mi otthon nem is így csináljuk.. felhívom anyut, úgyis otthon van, majd őt megkérdezem – Juli szkeptikusan méregeti a vaskos ételkészítés könyvet, és már kap is telefonja után, amint Rita tanárnő kiteszi a lábát a teremből. Leveszek a polcról egy üvegpoharat, és kimérem a rizst.
– Már megint? Jó, de siess, nehogy a tanárnő visszaérjen – komótosan hozzáöntöm az olajat, és felteszem a gázra.
– A múltkor is tök jó lett a dupla redukciós gyümölcslevesünk, és észre se vette – legyint Juli, de a telefon másik végén beleszól Gabi néni, és már mondja is az instrukciókat. Minden órán ez megy. Juli kategorikusan kijelenti, hogy náluk ez nem így van, meg nem úgy kell, meg ez tök béna, és úristen, ki az aki, így főz..? Komolyan, imádom.. Ha nem lenne az egyik legjobb barátnőm, már rég kihajítottam volna a kolesz szobánk ablakán, "vissza a feladónak" felirattal.
Laza tízpercnyi csevejt követően, Juli lerakja a telefont, és hozzám fordul:
– Nem fogjuk a sütőbe rakni párolódni, mert minek? Majd vízgőz fölött elkészül. Anyu is így szokta..
– Ki hinné..?
– Pff, aztán ügyesen, babáim, a telefonos segítség kilőve – vigyorog José a szemben lévő asztal mögül. José Alvarado, (becsületesebb nevén: Gábor) az egyik legnagyobb arc. Mindenféle értelemben, ugyanis eleve akkora, mint egy túltáplált óriásbébi, de egyébként szelíd, mint egy bernáthegyi, és amúgy is bírom, mert hozzám hasonlóan elvetemült művészlélek. – De ennek, sajnos, most nem veszem túl sok hasznát.
Juli elveszi a mosogató mellett lévő első edényt, ami a keze ügyébe akad, így a gázra felkerül a sós, vegetás víz, amit aztán később a rizshez öntünk.
– Rakd rá a fedőt. Anyu azt mondta, nyugodtan rajta hagyhatjuk, csak időnként kell megkeverni, amíg fel nem issza a levet – hallom az utasítást. Szememet forgatva összenézek Joséval, aki gunyorosan mosolyog a bajsza alatt, de inkább nem szól semmit.
A percek telnek, dumálunk, a tanárnő még mindig sehol. Ezalatt Nyakas meg a Dávid a tésztaszűrővel és a húsklopfolóval fénykardoznak, Claudia sikeresen megégeti mind az öt ujját, Timike nagyban dirigál a csapatának, Ricsike engedelmesen követi Imi minden lépését, José meg felzabálja az összes ehető alapanyagot.. Az óra tehát menetrend szerűen halad, sose volt másképp, mígnem elérkezettnek látom a pillanatot, hogy megnézzem azt a párolt rizst. Leveszem a fedőt, s már épp meg akarnám keverni, amikor ijedten hátrahőkölök. Újra odanézek, ám azzal a lendülettel visszacsapom rá a tetejét. Aztán pár másodperc múlva megint felemelem, és tétován belepillantok.
– Na, alakul? Nem kell megkeverni? – Érdeklődik csevegve Jules.
– A.. aaa.. amm.. i-izé.. hátő.. szerintem inkább.. nézd meg..
Juli persze nem érti, mitől hűltem el ennyire.. de ha meglátja! Arrébb tessékel, s átveszi a stafétabotot, amikor is az arcáról lefolyik a mosoly, és kétségbeesett megrökönyödéssé válik.
– Mi.. de.. ez.. de ez.. ez.. uramisten ez.. – belemártja a kanalat a pépes, fehér masszába, aminek a teteje, bizony..
– HABZIK! Ez habzik! De mi a franctól???
Megszagolom a krémes állagú valamit, majd nagyot nyelek.
– Juli.. ha ez most az, amire gondolok, akkor.. – Mindkettőnknek a mosogató felé vándorol a tekintete, onnét a folyékony szappanra, arról meg a rizses edényre.
– N-nem mostad el?! – Sápítozik.
– Én??? Azt hittem, te mostad el!
– Miii?! Nehogy már én.. – erre valaki tapsolni kezd, s felnézünk. José olyan gúnyosan vigyorog, mint aki most szembesített két kisgyereket, hogy a mikulás nem létezik. Szerencsére nem sokan szemtanúi az oscar-díjat érdemlő alakításnak, de Imi, aki immáron másodszorra nézi végig a deja vue érzéssel járó jelenetet, ezúttal kétrét görnyed, és majd' megfullad az elfojtott röhögéstől. Kösz a mély és őszinte együttérzést..
– Mi a bánatot csináljunk most??? A tanárnő mindjárt visszajön, tizenöt perc és az órának is vége! – Rángatom meg Juli köpenyét, de ő teljesen sokkban van.
– Nyugi, babám, ha sikerül elhitetnetek vele, hogy a szappan főzés is benne van a mai anyagban, nyert ügyetek lesz! – Válaszolja vidoran José.
– Fogdbegáborvagykinyírlak.. – csikorogja Juli, s végre magához tér. – Ezt valahogy.. el kell tüntetnünk! Mi lenne, ha öntenénk hozzá egy kis..
– Juli! Ez mosószeres! Senki nem kóstolhat bele, vili?!
– De.. de legalább tegyünk úgy, mintha sikerült volna.. majd.. mittudomén.. véletlenül kihajítjuk az ablakon!
– Juli, nem vagy normális, gondolkozz már!
– Hjó, igaz.. úgyis bukó..
– No, végeztetek? Azért, úgy nézem, hiányzik még belőle ez meg az..
Vontatottan odafordulunk, és szemben találjuk magunkat a tanárnővel, aki lelkesen öntözi bele az őrölt fehér borsot meg a szerecsendiót a pépes kulimászba, és a végén felönti egy kevés tejjel is.
A döbbenettől köpni-nyelni nem tudunk. Mi a csudát csinál? Mi a fenéért rakja bele azt a sok..
– Na, így már sokkal jobban néz ki, de nem emlékeztem, hogy rátok bíztam volna a besamel mártást – tűnődik a tanárnő. Hogy a .. MIT???
– Legközelebb kicsit dolgozzatok gyorsabban, nem akarom helyettetek befejezni.
S amikor egy kanállal a szájához emel a folyékony szappannal összefőtt rizsből, Julival egyszerre robban ki belőlünk a kétségbeesett, eszelősen zengő tiltakozás, hogy:
– NEEEEEEEE!!!!!!