Zárva

Reggelre hatalmas tömeg gyűlik össze az utcán a szemközti pékség csukott ajtaja előtt. A döbbenetet az ajtóra kifüggesztett zárva tábla okozza. Senki nem tudja, nem érti, mit történhetett. Sugdolóznak, találgatnak. Izgatottság és aggodalom járja át az embereket. Néhányan a nyilvánvaló ellenére, megpróbálják kinyitni az ajtót, de a zár nem engedelmeskedik. A többség lassan feladja és csalódottan elballag, de páran maradnak és kitartóan ácsorognak még, hátha történik valami. Hiszen sose zár be az öreg. Csak nincs valami baj?

A pékség ajtajából halvány fénycsík szűrődik ki. Az öreg pék egy régi dalt dúdolgatva tevékenykedik a páragőzös levegővel telitett üzletben. Minden reggel hajnali négykor felforrósítja a kemencét, és bepakolja a kenyereket sülni. Minden reggel, hosszú évek óta, rutinszerűen végezi munkáját, amelynek köszönhetően, hamarosan langyos, édes illat árasztja el a szűk utcácskát.
Az összes mozdulat a kisujjában van, mégis valahogy, ezen a reggel kissé nehezebben megy minden. A mozdulatok lassabbak, fáradtabbak, szaggatottabbak. Ujjai, végtagjai nem engedelmeskednek a megszokott parancsoknak.
Felegyenesedik, megdörzsöli derekát, kinyújtóztatja karjait. A zsibbadás csak nem akar alább hagyni. Megcsóválja a fejét. Az idő – morogja – már nem olyan, mint régen! Lehajol, megfog egy nagy láda frissensült kiflit, és nehézkesen felemeli. Keze megremeg, veríték lepi el homlokát. Éles nyilallás hasít vállába. A kiflik nagy koppanással potyognak a földre. – A fene esne bele, most szedhetem össze – dohog alig hallhatóan. Aztán sóhajt egyet és lehajol, hogy komótosan összeszedegesse a széthullott árut – Senki sem fogja ezeket megenni!
Megszédül. Felegyenesedik, de meg kell kapaszkodnia. Elvonszolja magát a pult mellett álló székig és leül rá. Fáradtan megdörzsöli homlokát. Az pékség félhomályában egy gyermek kacagása hallatszik. Körbeforgatja tekintetét, de senkit sem lát. A gyerekhang az üzlethelyiség felöl szűrődik át hozzá. A fia. A fia, aki nyolc, tíz éves korában imádta ezt az édes, meleglevegős helyiséget. Mennyit álmodoztak róla, hogy majd átveszi az üzletet, alig várta, hogy elég nagy legyen hozzá. Aztán a fia egyetemre ment. Hogy hitt benne, hogy utána beváltja ígéretét. Hogy várta, hogy majd reggelente együtt fűtik fel a kemencét. Talán vettek volna egy modernet, olyan számítógépes fajtát. A fia biztos értett volna hozzá. De ő egy jobb, könnyebb életet talált. Elköltözött. Megnősült. Most boldog, és csak ez számít.
A lányát sose vonzotta a pékség. Az ő álmai már kezdetektől máshol jártak. Hosszú évekig fizette neki a jogi egyetemet. Hány kiflit is jelentett az naponta? A lánya sose hinné, ha kiszámolná neki. Ezen elmosolyodik. Majd lehet, kiszámolja. Talán a hétvégén. Talán akkor nem nyit ki. A gyerekei születése óta nem volt zárva a kis üzlet. Annak meg már, mennyi is? Húsz, talán harminc éve is. Még a felesége halálakor is kinyitott. Hiszen olyan üres lett a ház, és hát az emberek is várták a friss pékárut, nem lehet csak úgy, bezárni. De majd holnap. Holnap talán pihen egy kicsit.
Sóhajt egyet, és megpróbál feltápászkodni a székről. A szédülés olyan erővel csap le rá, hogy elveszíti az egyensúlyát. Térdre rogy, beüti a könyökét. Fáradtnak és gyengének érzi magát. Már egy ideje kísérti egy érzés. Egy furcsa, megfoghatatlan érzés. Az este is, feleségével álmodott. Mosolygott rá. Lehet, hogy ez egy előjel? De hát ő még nincs felkészülve. Még nem kész az utazásra. Még annyi teendője van. A gyerekei. Unokái. Még szükségük lehet rá. Ezen elfintorodik. Hiszen már több mint egy éve felé sem néztek. A tavaly karácsonyt is egyedül töltette, mert ők már nem értek rá, meglátogatni. A lányától kapott egy képeslapot, a fia felhívta telefonon. Ez volt az ünnep. Most ugyan megígérték, hogy eljönnek. Milyen szép is volna! De addig ki kell tartania.
Átfordítja a nyitva táblát, bezárja az ajtót, lezárja a kemencét. A kenyerek ráérnek egy kicsit. Lekapcsolja a lámpát és fellépked a lépcsőn a pékség felett lévő, apró lakásába. – Egy kicsit lepihenek, aztán kinyitok – motyogja az asztalon álló képnek. A képen felesége mosolyog rá, azzal a régi, jól ismert mosolyával. Leül a foteljába, és lehunyja a szemét. – Karácsonykor már együtt leszünk – suttogja a szoba sötétjébe. Az álom lassan öleli át hideg, kegyetlen karjaival.