Zelta útja -Álarcosbál (5.)

4. fejezet Álarcos bál

Egyik pillanatról a másikra ismét a zárt ajtó előtt állt. Tanácstalan volt, mit tehetne itt, ebben a sötétben. Úgy tűnt, Saddu magára hagyta őt. Elindult hát egyenesen, határozott léptekkel. Minden léptére újabb és újabb fáklyák gyúltak meg, bevilágítva sejtelmes fényükkel mindent. Egy hosszú, véget nem érő, termekbe nyíló, hatalmas folyosó volt. A teteje üvegből volt, de olyan sötét festékkel kenték be, hogy csak némi fény sejlett át rajta. A falak rideg kőből voltak, az ajtók ősréginek tűntek: mintha az idők kezdetétől fogva ott állnának. Ünnepélyes hangulatot sugárzott magából az egész hely. Zelta megilletődve lépkedett tovább, minden léptét háromszor viszonthallva a falakról visszaverődve. Mikor először ért egy ajtó mellé, benézett rajta. Még sötét volt bent, a fáklyák itt is csak a léptekre gyulladtak meg, de Zelta még nem lépett be. Végignézett a folyosón. Minden ajtó csukva volt, egyedül ez, az első ajtó volt nyitva. Ide kellett belépnie.
Ahogy előre lépett, rögtön négy fáklya gyulladt, ahogy sejtette. Aztán határozottan előreindult, és csak akkor torpant meg a csodálkozástól, mikor nem gyulladt több fáklya, nem volt kőfalú terem, hanem helyettük egy hatalmas kristály csillár világította bálterembe került. A termet várakozó csend töltötte meg. Egy hatalmas, kerek asztal foglalta el a legnagyobb helyet, ami körül vagy tíz fiatal ült estélyiben, öltönyben. Minden tekintet az éppen betoppanó Zeltára szegeződött.
Zelta félénken nézett végig magán, majd elégedetten megállapította, hogy rajta is egy elegáns öltöny van, mintha ráöntötték volna. Ettől kicsit megnyugodva előrébb lépett, és halkan így szólt:
-Jó estét! -hirtelen meg is bánta, mert honnan tudhatta volna, hogy este van-e egyáltalán? Egyébként szerencsésen eltalálta.
-Jó estét! – köszönt vissza néhány komorabb képű fiú, de a legtöbben bíztatóan mosolyogva „sziát” köszöntek.
-Foglalj helyet.
-Köszönöm. -Mondta Zelta, és jobb kezével az orrát vakargatva -mindig így csinált, ha zavarban volt- leült az egyetlen üres helyre.
A legtöbben folytatták a megkezdett beszélgetésüket, de a Zelta jobb oldalán ülő lány, és balján a fiú, őt faggatták.
-Hogy hívnak?
-Zelta vagyok. Pereg Zelta.
-Jize -mondta a fiú, majd a lányt is bemutatta:
-Ő pedig Ebal.
Zelta mosolygott, de nem volt túl beszédes, zavarban volt a két idegen miatt, akik nem voltak túlságosan barátságosak. Kíméletlen hallgatással gyötörték Zeltát, arra kényszerítve, hogy ő törje meg a csendet. Miután látták, hogy ez hasztalan, végül ők tettek fel néhány semmitmondó kérdést, ami Zeltának viszont sokat jelentett.
-Honnan jöttél? -kérdezte Jize.
-Elég messziről. -mondta gyorsan Zelta kitérően, de tudta, hogy ez nem lesz elég és azt is, hogy nem mondhatja meg az igazat. A másodpercek mintha ólomlábon jártak volna, nem mozdult az idő. Már Ebal is feléjük fordult, és választ várva Zeltától. Ő pedig görcsösen nyújtózkodott valami kézenfekvő válaszért, de nem jutott eszébe semmi. Egyáltalán, azt kérdezik, melyik városból, vagy hogy melyik valóságból? Végül, úgy döntött, hogy blöfföl. Más választása úgysincs.
-Nalangból jöttem. A meghívómat Saddutól kaptam. Ismeritek?
-Saddu…ismerősnek hangzik, de nem jut eszembe senki. Nalangról már hallottam, szép hely, azt mondják.
Zelta kővé dermedve ült. Hallottak Nalangról? Hisz most találta ki. Azért megnyugodott. Később egy zenekar állt fel a terem egyik sarkában, és finom, halk jazzt játszottak. Néhányan táncolni kezdtek.
Zelta az este további részében nem szólt, csak hallgatta a társaság vidám csevegését, és a zenét. Egyre inkább lesújtva érzete magát, amiért nem szól. Néha elkapott egy-egy érdeklődő, kihívő pillantást, de nem törődött velük. Nem is akarta észrevenni őket. Pár óra elteltével már nem is figyelt a beszélgetésre. Valahol egészen máshol járt gondolatban. A gitárra gondolt és arra, hogy ki tudja, mikor tér vissza legközelebb hozzá? Szinte hallotta a fejében azt a gyönyörű zenét, amikor…
-És te, Zelta?
-Én mi? Ne haragudjatok, nem figyeltem eléggé.
-Hova jársz? Melyik a kedvenc helyed?
-Hát…van egy szép park a házunktól nem messze, ott szoktunk összegyúlni a barátaimmal…a volt barátaimmal, és…beszélgetünk, meg ilyenek..
Csend állt be, mindenki őt figyelte.
Egy nagyszájúnak tűnő lány törte meg a csendet, kimentve Zeltát a nehéz helyzetből.
-Jó, menjen tovább a kör, és te, Ebal, melyik étterembe jársz?
-Én a Királyba járok -jelentette be, általános csodálatot keltve. Minden bizonnyal valami puccos étterem lehetett.
Zelta most jött rá, hogy mekkora hülyeséget mondott. A parkba jár…biztos hülyének nézték. Nem baj, már mindegy. Zavarban volt. Megpróbált arra gondolni, hogy igazán nem számít, ki mit gondol. Szégyene alábbhagyott. De másra nem tudott gondolni, mint hogy mikor szabadul innen. Egyre fáradtabb volt, és unta magát. Nem értette, mi szükség van erre. Mit akarhat ezzel Saddu?
Egyre kétségbeesettebb és feszültebb lett. Jobb lába az asztal alatt ide-oda mozgott, a mellette ülők érezték a belőle sugárzó fezsültséget. Kétségbeesett, tehetetlen düh vett erőt rajta, el akart menni innen, de semmilyen kibúvó nem jutott eszébe. Nagyon megkönnyebbült, mikor meghallotta Saddu hangját a háta mögül.
-Ne nézz hátra, nem látnál úgysem. Ne hívd fel ránk a figyelmedet. El akarsz menni, de nem tudod, mit tegyél. Látom, nem ismerted fel a fegyveredet, amit velük szemben használhatsz.
A „velük” szót különösen megvetően mondta.
-Gondolkozz, hallani fogom, amire gondolsz.
-Rendben. Látod, hogy nem teszek semmit, mert nem tudok mit tenni. Nincs mondanivalóm nekik, nem akarok üres fejjel fecsegni, ahogy ők teszik. Mégis, valahogy jobbak nálam, ők jól érzik magukat, én pedig szenvedek!
-Tudom, hogy ezt érzed. Akkor szabadulj meg tőlük.
-Mit tegyek? Nem akarok megbántani senkit. Ha már befogadni nem fognak, legalább ne vessenek ki maguk közül. Talán lesz még idő, mikor vissza szeretnék jönni. Bár ennél még magányosan, egy üres városban is jobb volt.
-Akkor használd ki azt, ami nekik nincs. Vedd elő azt a mosolyt…tudod, melyikre gondolok. Nézd, az a kis szőke már figyel is téged. Elég régóta. Tudod, mivel éred el, amit akarsz. Használd ki, ha már megadatott!
Többet nem szólt. De Zelta megértette, hogy mit akart mondani. Hátradőlt a székben, elővette sármos mosolyát, viszonzott pár kihívó mosolyt. Felkelt e helyéről, odasétált egy csendesebb lányhoz, és felkérte táncolni. Nem zavartatta magát, tudta, hogy a lány sokkal jobban zavarban van, mint ő, és senki sem figyel rájuk. Táncolt még pár lánnyal, aztán visszaült a helyére, és mikor eltelt kis idő, felállt, elnézést kért a korai távozásért, elköszönt, és határozottan elindult az ajtó felé.
Bár az utolsó félóráig mindenki rossz modorú, félszeg kis hülyének tartotta, mikor kilépett az ajtón, a lányok epekedve, a fiúk féltékenyen néztek utána, de mindannyian reménykedtek benne, hogy viszontlátják.
Mikor Zelta kilépett a bálteremből, ismét a folyosón találta magát, és az ajtó becsukódott mögötte. Megpróbálta lenyomni a kilincset, de hiába, zárva volt. Tovább lépkedett hát, lépteit ismét fény kísérte, és nem sokára meg is pillantotta a következő ajtót. Résnyire nyitva volt, de mikor közelebb lépett hozzá, hogy bekukucskáljon, eltűnt minden.
Ismét az ágyában feküdt. A Zelta lelkét gyötrő félelem is úgy elpárolgott, mint a padlóról a víz. Mintha sosem lett volna ott. Bár, ha az ember jobban megvizsgálta volna, kis a foltok a parkettán örökre felidézték volna ezt a különös figyelmeztetést.
Mindenesetre Zelta már nem törődött ezzel, új álma kötötte le. Különös tanulságot tartogatott a számára Saddu: használja ki fiús szépségét, azt, hogy tetszik az embereknek. Zelta elgondolkodott. Vajon mennyire erkölcsös ezt kihasználni, mikor nem ő tehet róla, nem tett érte semmit. Persze, miért ne élhetne vele. Ártani nem árt senkinek, magának meg jót tesz vele. És vajon, egy másik ember, akinek ez nem adatott meg, vajon ha lehetőséget kapna, hogy cseréljen vele, Zeltával, akkor nem használná-e ki?
Zelta nem tudott választ adni magának, de még érzete magában azt a felszabadult hangulatot, amit mások csodálata keltett benne. Hogy vonzó külseje milyen gyorsan háttérbe szorította gyenge pontját: a félénkséget. Végül úgy döntött, hogy nem bűn egy álarc mögé bújni, és jó benyomást kelteni másokban.
Hálásan gondolt Saddura.