Zelta útja -Szerepcsere (8.)

7. fejezet Szerepcsere

Másnap Zelta meglátogatta Kerahot, hogy megtudakolja, vajon Kerah is álmodott e vele. Nem tudta elképzelni, mekkora lehet Saddu hatalma az emberek fölött, a kíváncsiság is hajtotta.
Kerah szobája semmit sem változott, ahogy a fiú sem, ennyi idő és mellőzöttség után sem. Zelta nem tudta, hogy térjen a tárgyra. Semmiképp sem szerette volna, hogy kiderüljön Kerah számára, hogy valaki irányítja az álmaikat. Fél óra beszélgetés után, mikor mindent megtudtak egymásról, ami az elmúlt időkben történt, Kerah magától hozta fel a témát.
-Veled álmodtam a múlt éjjel. Meglátogattál. Aztán ma tényleg jöttél is, milyen furcsa, nem? Érdekes dolog ez az álom.
-A…az. -dadogta Zelta.
-Veled is előfordult már ilyesmi? Hogy megtörtént, amit álmodtál?
-Igen, volt már ilyen. -mondta, most már ügyesen leplezve meglepettségét.
Beszélgettek még, aztán Zelta hazament ebédelni. A szülei Kerahról kérdezgették, örültek, hogy a fiuk végre megint vele barátkozik. Ebéd után Zelta a szobájába vonult, és végigolvasta a délutánt. A könyv fölött aludt el, amit olvasott, és arról is álmodott. Néha félálomba került, arra gondolt, milyen furcsa, hogy Saddu nem befolyásolja az álmát.
Aztán hajnalban különös dolog történt. Egészen biztos volt benne, hogy felébredt. Mégsem a saját szobájában volt. Még csak nem is szoba volt. Furcsa módon a levegőben volt, és onnan nézett lefelé. A saját testét nem látta. Tömeg hömpölygött alatta, éjszaka volt. Az emberek vásárolgattak a nyári éjszakában, beszélgettek, sétáltak. Az éttermek tömve voltak, pár részeg szédelgett ki némelyikből. Zelta valahogy nem volt meglepődve a helyzeten, elég sok különös dolog történt vele mostanában. Nézelődött föntről. Viccesek voltak az emberek, mint sok kis hangya. Mindenki megy a dolga után, nem törődik a többivel. De valahol, mindenkinek van valakije. Később észrevett egy sötét foltot, amit egyszerűen nem látott. Úgy beleolvadt az éjszakába, hogy észre sem vette volna senki, aki nem fölülről szemlélődik. Az utca fénye sem esett oda. Valahogy lejjebb küzdötte magát, hogy megnézze, mi lehet az. Közel menni mégsem mert, de már ilyen távolságból is érzett egyfajta éberséget, ami a sötét foltból sugárzott. Elhatározta, hogy mégis megnézi. Lejjebb ereszkedett, de így is csak a sötétség látszott. Végül a földre szállt le, és onnan vizsgálta tovább. Egészen közel állt hozzá, mikor észrevette, hogy egy arc néz valamerre egészen más irányba, Zelta arcának magasságában. Tűnődve méregette a különös embert, és megállapította, hogy a sötétség, ami körülveszi egyrészt a ruhája, másrészt pedig valami furcsa burok. Hogy miből lehetett, nem tudta volna megmondani. Az alak hirtelen elfordította a fejét, Zelta pedig követte tekintetével, hogy mit nézhet: egy bájos lány után fordult meg. Vágyakozva nézett utána. A fiú belenézett a fájdalmas arcba, és felismerte: Saddu volt az. Ijedten lépett egyet hátra. Mit csinál itt Saddu? Miért nem látja őt,? Nem értette a helyzetet. Még jobban meglepődött, mikor Saddu dúdolni kezdett, aztán énekelni. Zelta ezelőtt sosem hallotta ezt a dalt:

„A gondolattal szállnék érted,
mint felszentelt madár, vissza
az első szigetről.

Örökké! – ezt kiáltva hullnék
a földre, akár a meteor, akinek
nincs ereje – halni!”

Aztán hangja elhalkult, majd elhalt. Tovább nézte a sokaságot, mintha Zelta nem negyven centire állna az arcától.
Nem tudta mit gondoljon. De a dalból, amit Saddu énekelt, magányosság áradt. Vágyott valamire, ezt érezni lehetett. Társaságra, emberekre, vagy konkrétan egy emberre, ez nem derült ki. De az is lehet, hogy csak azt szerette volna, hogy befogadják. Hogy ő is csak egy lehessen a tömegben. Hogy meglássák.
Aztán egyszer csak, mintha megütötték volna, mintha álmából riadna, a tekintete kitisztult, és ránézett Zeltára. Nem érthette, mit keres ott, mert csodálkozó arccal nézte őt.
-Mit csinálsz itt? -kérdezte, már idegesen.
-Nem tudom, hogy kerültem ide, vagy hogy hol vagyunk. Erre tőled vártam választ.
Saddu nem felelt.
-De énekeltél egy dalt, és nagyon…
-Micsoda? Te hallottad? Mióta vagy itt?
Zeltának még ideje sem volt válaszolni, Saddu elkapta a karját, és a levegőbe taszította.
-Tűnj innen, nem lehetsz itt, neked nincs hatalmad fölöttem! Ne akarj idetévedni még egyszer!
Zelta szó nélkül távolodott, a levegőre feküdve, amíg el nem nyelte a sötétség. Végül szép lassan körülölelte valami, ami melegebb volt a levegőnél. A takarója volt az.
Felült. Még érezte a bőrén, ahogy a levegő csiklandozta. Tehát tényleg ott volt. Saddu álmában? Ott lett volna? Hát miféle kapocs van közöttük? Mégsem nem hitt benne, hogy úgy tudna hatni Saddura, ahogy ő hatott rá. Tisztában volt vele, hogy ez egy -Saddu számára szerencsétlen- véletlen volt. Zelta tudta már, hogy Saddu nem mindenható; sebezhető, mint mindenki. Csalódott volt, mert szinte már felsőbbrendűnek gondolta őt. Aztán megkönnyebbült. Egyrészt, mert közelebb érzete magához, másrészt pedig tudta, hogy van rá esély, hogy egy olyan halandóból, mint amilyen ő, akár olyan lény lehet, mint amilyen Saddu. Hinni kezdett magában. Ez volt az, amire már régóta vágyott. Ismét hála öntötte el .
Úgy döntött, hogy most, hogy tudja, mi történt vele, ő is segít Saddun, ahogy Saddu segített neki. Bevett pár gyógyszert, ami még a vonatról maradt, és várt. Sokáig várta a kalandokat hozó álmot, ami végül rátalált.
Megint ébernek érzete magát, ő döntött, hogy merre menjen, hogy mit lásson. Egy erdőben volt, és érezte, hogy Saddu itt van, és azt is hogy tud róla. Elindult megkeresni, abba az irányba, ahonnan sugárzott a Saddut körülvevő erő. Néha látta a fák mögött eltűnő, libbenő köpenyt. Fél óráig játszhattak egymással így, mikor Zelta megértette, hogy a másik nem akarja, hogy találkozzanak: bujkál előle. De nem adta fel. Később a fák elé ugrottak, vagy hirtelen hegyek lettek ott, ahol nem voltak addig. Olyan volt ez, mint egy erőpróba. Zelta hiába próbált parancsolni az erdőnek, vagy bárminek, úgy látszott, ez Saddu birodalma. Végül felhagyott a kutatással, Saddu végképp eltűnt a szeme elől. Fel akart ébredni.
Magához tért. Bosszantotta, hogy nem tudott Sadduval beszélni, de meg is nyugodott kissé. Megint volt, akire felnézhetett, aki többet tudott, és akire rábízhatta magát. Szerette ezt az érzést.
Azt is megértette, hogy ki kell várnia, amíg Saddu keresi majd fel. Kicsit félt, hogy ezek után nem fogja többé keresni, de bízott benne. Nyugodtság töltötte el, mikor lement a szobájából az alsó szintre, ki az utcára, aztán olyan helyekre, amiket még ő sem ismert. Kikapcsolta tudatát, és magába szívta szemével a szépséget, ami körülvette őt. Tudta, hogy ebben a szép világban semmi rossz nem történhet vele, mintha csak álmodna.