8. fejezet
Napok teltek el álmok, vagy bármi jel nélkül. Úgy tűnt, Saddu egészen magára hagyta Zeltát. Ő pedig unalommal töltötte napjait. Belekezdett néhány dologba, amiket muszáj volt megcsinálnia, mert rábízták: fűnyírás, kerítésfestés, takarítás…de mindet abbahagyta. Nem volt elég kitartás benne. Minden figyelmét az elmélkedés kötötte le. Gondolatai mindenfelé csapongtak, de bármerre is jártak, Saddu ott volt. Édesanyja is észrevette rajta, hogy valami nyomasztja.
-Mi van veled, Zeltám? Ennyire hiányzik az az öntelt Dukan? Látom, hogy zavar valami.
-Igen, hiányzik. -hazudta Zelta.
-Ne butáskodj, akkor menj és keresd fel te, ne lógasd itt az orrodat. Bár nem örülök neki, azt hittem végre rájöttél, hogy milyen alak…
-Talán majd egyszer rájövök. De kösz anya, megkeresem!
És már szaladt is fel a szobájába. Fogott egy hátizsákot, rakott bele egy pólót és egy boxert, biztos, ami biztos. A pénztárcáját is bedobta. Aztán leszaladt a konyhába, felkapott néhány zsemlét, meg almát. Kisietett a házból, de még odaköszönt anyjának, aki csodálkozva nézett utána, miért megy a szomszéd utcába hátizsákostul.
Fogalma sem volt, merre induljon. Úgy döntött, a Latonhoz kell mennie. Ott tartják a bérlők listáját, név telefonszám, stb…ott kell lennie Saddu adatainak is, vagy valamelyik barátja nevének. Gyors léptekkel ment a vasútállomás felé. Közel volt a házukhoz, de egy hatalmas sövényfal elzárt minden beszűrődő hangot, és a lepusztult vagonok látványát. Zelta ezen a sövényfalon bújt át, hogy ne kelljen kilométereket kerülnie. Jegyet váltott, és negyed óra múlva jött is egy vonat, ami megállt a Latonnál.
Sokkal hosszabbnak tűnt az út, mint mikor hazafelé jött. Most sem aludni nem tudott, sem tiszta fejjel gondolkodni. Végre-valahára megpillantotta a nagy, kék táblát: Laton. A vonat lassított, Zelta pedig felkapta csomagját, és az ajtóhoz sietett. Sokan szálltak le rajta kívül, többnyire a part felé indultak. Zelta pedig megindult felfelé a keskeny utcákon, míg meg nem pillantotta kis nyaralójukat. Meggyorsította lépteit, kinyitotta az ajtót, és első dolga volt az ebédlőbe menni. Kihúzta a legfelső fiókot, ahol a bérlők aláírását tartalmazó füzetet tartották. Levágódott a legközelebbi székre, és mohón lapozni kezdte. Az utolsó bejegyzésnél furcsa módon nem állt név, hanem egy egész oldalt betöltő vers volt odafirkantva, sajátos kézírással:
Nincs változás, minek ne lenne ára
Ennél jobb helyet senki nem találna.
Más, kinek kedve sincsen élni,
Talál itt okot újra remélni.
Alábbhagy itt akarat és szégyen,
Látomások kúsznak az égen,
Álmok szövik át fakó élted,
Látod itt, mit látnod kellett.
Szádból panasz többet nem
Hallik, tudod, mi a rend.
Akarj, térj be idegen!
Kínok közt fogod találni
Elkeseredett életed, inni
Rémes lesz maró szavaimat.
Egyszer megtalálod vágyaidat,
S hálás leszel nekem, nekem.
Egyszer eljössz velem, velem.
Láthatsz szenvedni, vagy vágyni
Is, de ne keress hiába, légy bárki,
Saddu néma, ha nem akar szólni.
Maga a vers is elég egyértelmű üzenet volt, aztán később Zelta észrevette a sorok kezdőbetűiből összeolvasható mondatot. Nagy sóhajjal engedte ki tüdejéből a levegőt, és összeroskadva ült a széken. Aztán lapozgatta a füzetet, hátha talál valahol egy címet Saddu nevével, de fölöslegesnek bizonyult.
Zelta elgondolkodott. Ezt vajon akkor írta Saddu, mikor itt volt a barátaival? Tudta volna, hogy ez fog történni? Vagy utólag írta volna, ide, miután találkoztak Saddu álmában? Vajon látja a jövőt? Zelta nem tudta megválaszolni ezeket a kérdéseket. De úgy érzete, hogy kudarcot vallott, és innentől kezdve, nincs hová mennie, nincs egy támpont, ahonnan elindulhatna. Még Saddu barátainak a neve sem volt a füzetben. Talán nem is volt nevük -gondolta Zelta, miközben csalódottan kiment az udvarra, kulcsra zárva maga mögött az ajtót, és a reményt, hogy megtalálja Saddut. Állt a ház előtt, nem tudva, merre induljon. Visszament a házba, evett pár zsemlét, amit magával hozott, aztán körbejárta a szobákat. Abban a szobában megállt, ahol Saddu aludt. Hirtelen elhatározással az éjjeliszekrényhez ment, és kihúzta a fiókot. Pár spangli hevert benne. Volt egy olyan érzése, hogy Sadduék hagyták itt…talán nem is véletlenül. Zelta egyre kevésbé hitt a véletlenben. Megfogott egyet, és rágyújtott az ebédlőben. Nem érzett semmi különöset, csak szédült kicsit. De ezt arra fogta, hogy régen gyújtott már rá. Tehát nincs benne fű, csak dohány.
Kiállt az ajtóba, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és így szívta el az utolsó slukkot, hatalmas füstfelhőt eregetve maga elé. Meg mert volna esküdni, hogy a füstből a következő betűk bontakoztak ki szép sorban: H,A,Z,A.
-Hát mégis volt benne fű- gondolta Zelta. De azért nem volt benne biztos. Fogta a hátzsákját, belerakta a többi spanglit, a házat bezárta, és visszaindult a vasútállomásra. Most nem volt szerencséje a vonattal, csak 4 óra múlva jött egy. Egészen elálmosodott. Négy óra eseménytelenül jobban kiszívja az emberből az erőt, mint négy óra könnyű munka. Csak néhány koldus ment oda hozzá kéregetni, Zelta pedig idegesen elküldte őket. Hiába, a segíts másokon, ők is segíteni fognak itt nem működhetett.
Végre megjött a vonat, Zelta pedig felpattant rá, mert a járat ilyen kicsi helyen nem várakozott sokáig. Sikerült találnia egy kocsit, ahol nem voltak sokan, de mivel nem volt fülkékre osztva, nem lehetett teljesen egyedül. Úgy helyezkedett, hogy háttal legyen mindenkinek. Eszébe jutott, hogy nincs nála gyógyszer. De mindegy, idefele sem lett rosszul. És egyébként sem akart aludni, nem akarta megint érezni a kudarcot, hogy nem jön semmiféle álom. Arcát a kezébe temette, és úgy töprengett. Hallotta, hogy valaki levágódott mellé, de nem volt kedve megnézni, milyen alak ült le hozzá. Csak bosszankodott. Utálta, ha az arcába bámultak órákon keresztül. Van egy csomó hely, miért pont ide ült le? Aztán felnézett, egy rosszalló pillantás erejéig. A pillantásból bambulás lett, a rosszallás pedig elmaradt. Saddu ült vele szemben, számonkérőn nézve rá.
-Csak várnod kellett volna, tudhatnád, hogy úgyis megkereslek. Ha belekezdek valamibe, azt nem adom fel olyan könnyen.
-Hát ezt örömmel hallom. Akkor megkímélhettél volna egy utazástól, meg néhány álmatlan éjszakától.
-Ne beszélj velem így. Azt teszem, amit jónak látok.
Zeltában feltámadt a düh, de csak egy pillanatra, aztán sikerült elnyomnia az érzést. Jobban érdekelte Saddu mondanivalója annál, mint amennyire dühöngeni vágyott.
-Saddu, abban az álomban, amikor te…
-Ahhoz az álomhoz nincs közöd, ne is beszéljünk róla. Magadtól is rájöhettél volna, hogy okosabb dolog nem emlegetni.
-Jó, hagyjuk.
-Rendben. Akkor elmondhatod, hogy miért kezdtél el keresni ilyen ésszerűtlenül.
-Azt hittem, haragszol rám, és nem fogsz vezetni az álmokban, amíg nem beszéllek rá.
Saddu felnevetett.
-Azt hiszed, rábeszélhetsz bármire is? Persze, lehet, hogy hagytam volna, hogy ezt hidd. Talán jót tett volna az önbecsülésednek. De nem haragszom rád. Ha akarod, az álmok folytatódni fognak, amíg el nem érsz a folyosó végére.
Zelta szívesen megkérdezte volna, hogy mi van a folyosó végén, de nem kapott volna választ, és ezzel ő is tisztában volt. Ezért mást kérdezett.
-Miért segítesz nekem, Saddu?
-Erre nem tudok válaszolni, mert magam sem tudom. Amennyire remélem, úgysem fogsz megváltozni. Mégis, ha már csak egy kicsit jobban érzed majd magad, eggyel több boldogabb ember lesz ezen a földön, és akkor már én is boldog leszek. Ennyi elég nekem. Ja, és persze egyéb okokból is. Azt remélem, barátok lehetünk. Ha kikupálódsz, azt hiszem, méltó leszel rá.
Zeltát nagyon meglepte, és meghatotta az utolsó előtti mondat. Saddu, ez a méltóságteljes, és az utolsó szaváig megkérdőjelezhetetlen lény a majdani barátságát ajánlotta fel. Zelta meghatódott, de nem mutatta ki.
Sokáig ültek csendben, amit Zelta tört meg.
-Hol laksz, ha esetleg megint keresnem kellene?- kérdezte mosolyogva.
-Sehol sem lakom. Ne értsd félre, nem vagyok hajléktalan. Megoldom. És szerintem nem kellett keresned, ha jól emlékszem, én találtam rád. Legyen elég ennyi. Majd én megkereslek, ha szükségét látom.
Ezután ismét csend borult köréjük, teret adva a gondolatoknak, és a feltörő, de megfogalmazhatatlan kérdéseknek. Zelta most már egyáltalán nem tudta hova tenni Saddut. Ember, hibákkal, mint bárki, de mégis más. Mitől lett ilyen? És egyáltalán milyen ő?
Félúton járhattak, mikor Saddu megszólalt.
-Rég álmodtál, fiú. Rád férne egy kis alvás. -mondta, és kacsintott, de Zelta ezt már csak lecsukódó pillái mögül látta. Elmulaszthatatlan álmosság tört rá, és szinte rögtön jól eső álomba merült. Nem látta, ahogy Saddu felállt, ügyes mozdulatokkal kiemelte a bőröndjéből a négy megmaradt spanglit.
-Erre nem lesz szükséged többet. -mondta fennhangon. Egy darabig nézte őt, aztán odasétált az ajtóhoz. A vonat abban a pillanatban megállt, pedig a puszta közepén jártak. Amint leszállt, a kerekek csikorogva indultak tovább.
3 hozzászólás
Nagyon titokzatos!
Sokáig azt hittem, hogy Saddu Zelta lelkiismerete…vagy nem? Vagy igen?
Ez egy átvezető fejezetnek tűnik, kis betoldás, ahol Zelta nem talál hatalmas tanulságokat, “csak” egy nagy ajándékot kap: Saddu felajánlja majdani barátságát. Ez fontos neki, hisz nagyra becsüli őt, de egyre jobban összeavarja Saddu kiléte felől. Mint minden más ebben a részben. Megtalálja a verset a vendégkönyvben, ami, megjegyzem, egy hátborzongató mű ebben a környezetben, tehát felmerül a kérdés, hogy vajon jós-e… “Ember, hibákkal, mint bárki, de mégis más. Mitől lett ilyen? És egyáltalán milyen ő?” Ez foglalkoztatja Zeltát ebben a pillanatban mindennél jobban, és itt végre egy tökéletes fejezetzárást látunk, hiszen: remélkük, hogy választ kapunk a kérdésre (de legalábbis közelebb kerülünk hozzá) – és kíváncsian várjuk Zelta következő álmát.
Ez a rész nem volt annyira izgalmas, de nem is ez a célja, hanem felcsigázza az olvasót: vajon mi jön most? Jó.
Üdv
Zsázs
Kedves Zsázsa!
Köszönöm, hogy megint olvasol!
Örülök, hogy írtál a versről, ezek szerint sikerült elérnem vele a megfelelő hatást 🙂 Egyébként, nem tudom, ez mennyire érdekes, de Saddut egy létező személyről mintáztam, az előző fejezet idézete az ő verséből van 🙂