Barbara, a hatalmas Avengoliath királynője az asztalánál ült, és lesöpörve öléből a tehénsz.rt, a sör után nyúlt. Szőke fürtjei, melyeket annyi költő énekelt már meg szerte a világ összes sarkain, a szemébe hullottak. Beléjük túrt, hogy odébb húzza őket fejedelmi homlokáról. „Bazdmeg!” – hagyta el nemes ajkait, melyeket ambrózia édes cseppjei érintettek, ahogy a barna bélsár a szálak közé tapadt.
Én, mint mindig, hátul álltam, és néztem, ahogy dolgozik. Remek volt a kertben, ujjai között, melyeket alaposan elhalmoztak áldással titkos irányítóink, rügyek fakadtak, rügyek, melyek befonták Avengoliath hatalmas tereit, melyeknek gyökerei egyek voltak a birodalmunkkal. Barbara felállt, és a dugványokat a polcra tette, a többi közé. A terem sötét volt és benne elviselhetetlen forróság uralkodott, mely komoly költségekkel járt ugyan, de hálásan viseltük terhét. Avengoliath mögöttünk burjánzott, hatalmas tornyai az egekbe meredtek és a lugasokban alattvalóink várták, hogy visszatérjünk. Barbara keze, a kéz, mely segített a tornyok emelésében, most gondosan feljegyezte a hőmérséklet állását, és felírta egy nagy kódexbe, melyben oldalak ezrein át kígyóztak a gondos feljegyzések királynője saját kézírásával, s mely örökké hordozta országunk alapításának és dicső kormányzásának emlékeit. A levegőben nehéz, földes szag terjengett, mély és sötét, mint maga az ősi elem, melyből teremtődtünk. Vastag pára szállt Avengoliath mocsarai fölé, ahogy visszahaladtunk termek sorain át, hitvesi ágyunkba, mely a legmagasabb torony legtetején tört az ég felé. A nap lenyugvó sugarai besütöttek a nehéz drapériákon, miközben lehámoztam Barbara királyi, fehér testéről a ráragadt ruhákat, a földes selymet pedig a sarokba rúgtuk, miközben kuszán és vadul összeölelkezve fordultunk egyet az ágyon, és a kezem vadul Barbara forró ágyéka felé mozdult. Összekapaszkodtunk és összeforrtunk vad, izzadt szerelemben, miközben bőrünkből a föld szaga pállott, és lökéseink visszhangot vertek a királyság zugaiban, és ereink lüktetése hangosan szólt a légben. Hangok kondultak a távolban, ahogy vad üzekedésünk alábbhagyott, és szorításomból lassan kicsúszott Barbara, a királynőm tökéletes teste, ahogy a kezébe eső drága selyemmel letörölte magáról vad csatánk nyomait. Hátrahanyatlottam, és beszívtam a levegőt, a levegőt, mely tiszta volt, végre valahára.
Mert régen, még a hatalmas vár épülése előtt sötét anyaggal volt terhes minden terem, ahol jártam, különösen a nyárnak derekán, és tüdőm és orrom alján nedves, vörös fájdalom tanyázott, halál az életnek üregeiben. Tüsszögésem messze visszhangzott a légben, és agyamat örökké szúrta az oxigén hiánya. A királynőm sem érte fel trónját még akkor. Összekapaszkodtunk a nyár fájdalmában egy padon, mely a betontengerben épült, hol időnket tengettük, és együtt szenvedtük a levegőnek terhét, mely mérgező fákról szállott reánk. Ekkor a királynőm a fejébe vette, hogy megment minket a gonosztól, mely ősi rúnákkal teleírt pollenjein át véráramunkat mérgezte. Nagy küzdelem volt ez, csapzottak, fáradtak és mocskosak lettünk, de győztünk, és a győzelem dicsősége messzire eljutott, és mi a csata helyszínén felhúztuk Avengoliath első tornyát, melyet később annyi más követett, és végre szabadok lehettünk.
Barbara végignyújtózott az ágyon, és rám nézett. Felálltam, reszkető tagokkal, tagjaimban még az ő tökéletes testének minden édes, izzadt emlékével, és az ajtóhoz léptem, honnan beláttuk az előttünk elterülő szobákat, ahol hatalmas, átalakított polcokon más sem tanyázott, mint rengeteg tekergőző inda, mint egyetlen hatalmas, elszabadult szőlőfürt Dionüszosz kosarából. Barbara, ki nemrég még nem uralkodott a földeken, hol most a nyárban gyorslábú szelek surrantak, vastag könyvek közé görnyedve, félretéve tanulmányait, melyet egy nagy egyetemen szerzett, dolgozott a megfejtésen, a megfejtésen ami végül felszabadított engem a nehéz légzés fájdalmától, a tüsszögés terhétől. Hatalmas nő, ki megmenti urát. Szerelmét feláldozta az oltáron, éjeket nappallá téve, miközben teste vadul vonaglott az enyémen, meg-megállva, hogy szapora érverésem fulladását kilihegjem, mert hiába állt köröttünk számtalan ventillátor és hiába voltak termeink ablakai zárva, a külső közeg rút mód behatolt, és orrom máris elzárta az átjárást belsőm világába. Barbara mégis győzött, noha győzelméhez ki kellett rabolnia az egyetem laborát számtalan, oly régi üvegcséket elhozva melyeket hét lakat alatt őriztek, nem is beszélve a város könyvtárairól, kitépve a kis fém érzékelőt, melyeket a bölcs lapok közé bújtattak óvatos kezek. De mint halmozódott nálunk a sok tudás, és emelkedtek köröttünk polcok és lombikok, hiába csurgott veríték Barbara homlokán és hiába emésztettünk fel mindent magunk körött a siker érdekében, nem haladtunk, és csak a nyár elmúltában bízhattunk. De ahogy az éjek hosszabbodtak, egy sötét pillanatban, melyben kudarcunk íze kezdte átjárni szomjazó nyelvünk, egy álmot láttunk. Álmot, mely élesebb volt minden korábbinál, és melyben egy hatalmas falra egy láthatatlan kéz vörösen izzó sorokat vetett. Sorok, melyek nekem nem sokat jelentettek, de Barbarának, ki már a lelkét is eladta volna akár a sikerért, hatalmas löketet adott. És mind lettek éjjeleink egyre tüzesebbek és merészebbek, egymás verítékében úszva, kiélve minden elbújtatott, titkos vágyunk, melyet azelőtt a légben felvetni nem mertünk volna, úgy fejtette meg királynőm, Istennőm a módszert, mellyel végül, egy hosszú, átvirrasztott éjjelen sikerrel emelte ki a földnek sarjaiból a gyilkos gént, és helyettesítette olyannal, melynek kanyarulatának tervét éjjel írta fel elméjének falára a tudatalatti titokzatos, mozdulatlan mozgatója.
És a növények lehelete egyszerre édes lett, és a levegőben oly érzések terjedtek, melyeket korábban sosem éreztünk. És ahogy a túlvilági magvak áthaladtak orrunkon, nem érintve azt fájdalmas döféssel, és felszívódtak véráramunkba, úgy omlottak el köröttünk a falak, és láttuk meg a távolban a fényt, és lettünk királya és királynője egy távoli vidéknek, az örökös nevetésnek, Avengoliathnak. Vad szeretkezéseink közepette egyre vadabb álmokat láttunk, és vad vágyainknak nem vetett immár semmi határt. Sötét, nedves lyukaink, melyekben növényeink lassan burjánzottak, ragyogó termekké váltak, koszos, földes ujjaink kisimultak, és öregedő, cserzett bőrünk üde lett és fényes. A nyomorult világ pedig, melyből már kivesztünk munkálataink közben, és melyből mit sem értettünk, a mi országaink lettek. Szerelmünk gyümölcse pedig lassan megérett. Éreztük, tennünk kell valamit, erre buzdítottak minket titkos érzéseink, melyek a fejünkben dongtak zsongtak, mint a rügyek a fák bőre alatt, és hasogattak minket oly gondolatok, melyek egyre inkább ellepték elménk lombozatát. Áldásunkat szét kellett osztanunk. Éreztük, hogy az ambrózia fájának leveleinek szűk már a hely, és az égig érő paszuly kitörni készül. Önálló erő volt már, és mi engedelmeskedtünk neki. Kitárva, szétnyitva, szétverve ablakaink és a gyönge falakat engedtük szabadon a szeretet hullámát és láttuk, ahogy a világ életre kel. Avengoliath mesés városa nagy levegőt vett. A növény immáron a világban tekergett, ontva magából édes magvait, szertefújva őket a messzi szélben, és ahogy a magok terjedtek, a határok immáron a kozmosz határai lettek csupán, és az asszonyom, a tüzes Barbara, a világnak formálója, táncolt és nevetett a szélben, haja a mellét csapkodva. Néztem ámultan, ahogy a szédület elragadott minket, és testünk összeforrt, agyunk pedig szétrebbent, és mi a hatalmas liget urai lettünk, mely szétvágtatott a szélrózsa minden irányába, és Avengoliathot immáron élő ember nem hagyta el soha, de soha többé.