Zöld és narancs nők

Zöld és narancs nők, fájdalom, merengés, kín. Fájdalom, merengés, kín.

Sokszor sok élet – függnek egymástól, együtt jajogat a szó, feszül a mellkas, ég a vér.

Az első felhangosította a zenét. Teste vonaglott és ezt nem akarta túlélni. Repedjenek az erek, hogy a nyálkás, meleg alvadék bekebelezze a szobát, kifolyjon az küszöbön, le a lépcsőn, ki az utcára.

A második csak rágyújtott siket csenddel borított szobája mélyén. A füst égette a torkát, és ő nem akart lélegezni. Egészen egyszerűen meg akart halni. Elkékülve fetrengve, magányosan megmérgezve, lassú kínnal, fájdalommal.

A harmadik leitta magát, nyelte az alkoholt, majd eldőlt és nézte a plafont. A semmit bámulva, görcsös sírással hányva mocskolódott. Szidta a világot, az anyát, aki ide szülte, az életét, az álmait.

A negyedik belőtte a szert, bele a vénájába, oda ahol már semmi sem folyt, csak lebegett – némi vérrel kevert siralom. Nem szólt, csak mosolygott, szemhéja időnként rángott egy keveset. Így nem hallotta a zaj hiányát.

Az ötödik csupán összekuporodott a sarokban, várta az ütéseket, amelyek nem jöttek, és megállapította, hogy még az is jobb volt, mint ez az üres semmi-csend. Zavartan felvijjogott, mint szárnyaszegett madár, héja talán vagy ilyesmi. Akart valamit, de ő sem tudta megfogalmazni, hogy mit. Azt viszont biztosan érezte, hogy ami van az nincs.

A hatodik és a hetedik egymás nyakát vágta el, szolidaritásból tartották sokáig a kopott vaslavórt egymás vérző teste alá. Aztán némán egymásnak estek és elmerengve várták a halált.

Mert meghalnak mind egy őszi hajnalon; rákban, balesetben, vérmérgezésben és szívleállásban. Csendesen múlnak el, egymás után, és senkiben sem hagynak űrt.

Menj csak, menj! Fordítsd el a fejed! Ott a hídon is sétál egy közülük; mosolyog, de a szeme már a múlté. Nézz bele, állj meg egy percre, aztán tovább indulhatsz, hisz mindenki más is ezt teszi.

Zöld és narancs nők: fájdalmas nehéz életüket szívükben hordják és nem engedik ki, nehogy másnak rossz legyen.