Zoltán egy nem valós napja

Olyan jó meleg ez az ágy – gondolta Zoli-, még nem kelek fel. A tegnap esti parti igazán a fejében zúgott még. Senkit sem zavar, ha az első órára nem megyek be- elmélkedett tovább, amolyan félálomban. Aztán felkapcsolódott a villany. Nézte belülről a vöröses szemhéját, és a szobatársa anyjára gondolt.
– Haver, ez most komoly? – kérdezte. – Miért nem alszol?
– Dolgunk van – mondta egy ismeretlen női hang.
Zoli nem hitt a fülének, de még a szemét sem tudta kinyitni, hogy megnézze, vajon a haverja átalakult-e nővé. A homlokát kezdte masszírozni, ahol a felgyülemlett alkoholt sejtette.
– Fel kéne kelned! – hallatszott ismét a női hang.
– Mi van? – kérdezte Zoli. A szeméhez nyúlt, hogy megvédje a hirtelen fénytől, majd kinyitotta. Egy hidrogén szőke, fiatal nő ült az ágya szélén.
– Jézusom, mi történt tegnap? – kérdezte Zoli. – Nekem barátnőm van! Ugye nem feküdtünk le?
– Nem, nem dehogy.
– Akkor mit keresel itt?
– Mindent megbeszélünk, csak szedd magad rendbe, mielőtt jön a sajtó!
Zoli azt hitte álmodik, nem akart vitatkozni. Felkelt, hogy megmosakodjon. Percekig bámult a tükörbe, hátha látja szétfolyni az arcát, vagy kinyúl egy kéz a tükörből, a nyakára markol, igazolva, hogy álmodik. Kicsapódott az ajtó, a kilincs pedig pont az oldalába talált.
– Megjöttem! – mondta egy férfi belépve a kollégium egyáltalán nem nagy szobájába.
– Ki maga? De most komolyan! – mondta Zoli, simogatva fájó oldalát.
– A te jövőd! Jóska! – kiáltotta a férfi sugárzó arccal. – Én fogom megváltoztatni ezt az országot. Olyan pártot alapítok, amely fiatalos, divatos, és nyertes. És te fogsz ebben segíteni nekem!
Zoli zsibbadást érzett a feje hátuljában, kezei elernyedtek, szemei vágytak az alvásra. A Jóska nevű férfi hanyatt vágta magát Zoli szobatársának ágyán. A nő az övén ült, kis tükrében igazgatta sminkjét, láthatóan nem zavarta az újonnan érkező férfi. Zoli hátrálni kezdett az ajtó felé. Már épp kilépett volna a küszöbön, mikor valami ismét oldalba ütötte, pont a már fájó részen. Hátranézett. Egy komplett forgatócsoport akart benyomulni az ajtón. Zoli az útban volt, hát toltak rajta egyet. Egészen a szoba másik felébe bukdácsolt, az ablakhoz csapódva homloka a hideg üveghez ért. Kicsit elidőzött a kellemes hűvösnél, aztán erőt vett magán és megfordult. A kamera a nő dekoltázsát pásztázta, miközben az a tegnap estéről mesélt.
– Nem is hiszem el, még most sem – hebegte. – Elmondták, hogy nagyon szoros volt az állás, és egy szavazattal nyertem meg az Év Hangja címet!
– Mit fog tenni ezután? – kérdezte a riporter.
– Koncert körútra megyek, de először megköszönöm ennek az édes srácnak, hogy segített nekem. Nélküle most nem én lennék itt.
A nő Zolira mutatott, aki éppen a csipát szedte ki a szeméből, hogy aztán a fal felé pöckölje. Egy kamera az arcáig tolakodott, a mikrofon a szájáig ért.
– Örül, hogy itt láthatja Oktáviát? – kérdezte a riporter.
– Ki az az Oktávia? – kérdezett vissza Zoli. – És maguk miért vannak itt?
A riporter viccesnek találta Zolit, majd a kamerába nézett, és mesélni kezdett. Elmondta a kedves nézőknek, ha nem tudnák, Szabó Oktávia nyerte meg a tegnapi tehetségkutatót. Igen, ez a bájos teremtés. A verseny kiélezett volt, és Oktávia csak egy szavazat különbséggel nyomta le ellenfelét. A nézők bizonyára tudják, hogy micsoda ajándékok özöne várta a szavazókat. Ilyen nyeremény ez a nap is, amit Oktávia eltölt Zolival, a kiválasztottal. Zoli, aki az utolsó szavazatot küldte, s így segítette hozzá Oktáviát a győzelemhez.
– Most lássuk ezt a szép napot! – zárta le a monológot a riporter.
– Hé! Örülnék, ha rólam se feledkeznének meg. – mondta Jóska, még mindig az ágyon fekve.
– Ja, igen – bólogatott a riporter. – Kapcsoljunk át a másik adóra!
Ekkor ismét egy tízperces szöveget hallgathatott meg Zoli. Kiderült, hogy a kedves nézők most Jóskát, a népért harcoló politikust láthatják, amint végletes elszántsággal beleveti magát a való életbe. Tudni lehet, hogy nehéz a politikusok élete, de az egyetemistáké is az. A kollégiumszobák kicsik, tandíj magas, a sör vizezett, visszafizethetetlen diákhitel, bundázott zh-k, fűtetlen termek, kemény padok, zsúfolt kocsmák, rossz csocsóasztalok, és még sorolhatnák. Jóska most megéli mindazt, amit el kell viselnie egy kollégistának, így mutatva be, hogy mennyire szívén viseli sorsukat. Az egy hétig tartó valóságshow témája lesz még a hajléktalanság, az öregség, ellátogat majd egy óvodába, és nem hagyja ki fiatal modellek viszontagságait bemutató fotózásokat sem.
– Most tehát visszatérünk Zolihoz, aki végigvezeti egy napján Jóskát- fejezte be a monológját a riporter.
Zoli úgy hitte, hogy ez csak egy vicc, a haverok jó szórakozása. Vagy álmodik.
– Mégis mi a fészkes fenét akarnak tőlem? – kérdezte.
Nem kapott választ, nem is törődtek vele. Megfogták a karját, és levonszolták a büfébe.
– Három kávét, és három zsíros kenyeret! – kiáltott a riporter a pult felé.
A pultos néni szikrázó szemekkel méregette az asztalt. Tuti beleköp a kávémba – gondolta Zoli -, ha nem most, majd holnap.
– De én nem eszem húst. – mondta Zoli.
– Vegetáriánus vagy? Nem gondoltam volna, hogy egy rocker is lehet. Most enned kell állatot – ingatta a fejét Jóska-. Vidéken is néznek minket, és ha nem tudnak azonosulni, nem szavaznak. A szavazat a lényeg. Minden szavazatra szükség van. Ugye kedvesem? – mosolygott Oktáviára.
– Igen – helyeselt a nő. Jelzett a kamerásnak, hogy újra adásban lehetnek – Az önök szavazatai életek felett döntenek. Mint az enyém is. Önök nélkül soha nem nyertem volna. – Oktávia magához húzta Zolit, és csókot nyomott a homlokára.
Zoli eltolta magától, gyorsan körülnézett, a barátnőjét kereste. Nem valószínű, hogy meg tudnám neki magyarázni ezt az egészet – dünnyögött magában. Szerencsére a büfé szinte üres volt. Reggel nyolckor nem igazán mozognak a kollégium lakói. Megették a zsíros kenyeret, megitták a kávét. Zoli kicsit erőre kapott az ételtől, bátorkodott megszólalni.
– Szerintem itt valami félreértés van – mondta.
– Maga Kovács Zoltán, Egerben született és anyja neve Kis Rozália? – kérdezte hidegen a riporter.
– Igen. De…
– Tegnap a telefonszámát kisorsolta a gép, maga lett a nyertes. Jóska műsora a ráadás. Nyugi, kap érte majd pénzt.
– De én nem küldetem sms-t.
– Az lehetetlen. A száma 06-30-277-2724?
– A vége hét vagy négy?
– Nem mindegy? Maga az és kész. Illik a műsortervbe – zárta rövidre a beszélgetést a fiatal riporter.
Zoli kutatni kezdett az emlékezetében. Nehéz feladat volt. A nyolcadik sör után már nem számolta mennyit ivott. Sikerült a zh, az volt a lényeg. Lehet, hogy küldtem sms-t? – kérdezte magától.
– Ideje órára menni! – adta ki az újabb parancsot a riporter. – Ha jól tudom, tízkor kezdődik.
– Így nem enged be a terembe Patonyi tanár úr. – mondta Zoli.
– Majd meglátjuk – válaszolta a riporter, és elindította a stábot.
A villamoson meglehetősen sok helyet foglaltak el. Az utazók felháborodottan méregették a csoportosulást, egyesek féltékenyen nézték Zolit, hogy ilyen közel állhat Oktáviához.
– Én is küldtem sms-t – szól oda egy férfi a mellette állóhoz. – Engem kellett volna kisorsolni, sokkal jobban mutatnék a tévében, mint ez a slampos rocker.
– A magam részéről nem lennék ott – mondta a másik -, csak ha az a hülye képviselő nem lenne benne a műsorban. Ki hisz már neki?
Az egyetemen is hasonló felbolydulást okoztak. A visszhangos folyosókat nevetés, sutyorgás töltötte be. Zoltán takarni próbálta az arcát, ha lehet, minél kevesebben ismerjék fel. Csak Eszter ne akadjon ki nagyon – fohászkodott magában. Megálltak az előadó előtt. A riporter előre ment, hogy lebeszélje a dolgot a tanár úrral. Pár perc után kinyílt az előadó ajtaja.
– Ki innen, maga is meg az egész csürhe! – kiabált Patonyi tanár úr. – Maga meg – fordult Zoli felé – a szemem elé ne kerüljön, amíg nem ír egy beadandót húsz oldalban a villamosvezetékek húzószilárdságáról, valamint az állítási oszlopközökről!
Becsapta az ajtót, majdnem elsodorva vele a riportert.
– Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Zoli. – Maguk csak a szart hozzák rám. Összekevernek valakivel.
– Hát nem örülsz nekem? – kérdezte Oktávia. Haját füle mögé simította, és csücsörített a szájával.
Azt se tudom ki vagy cica – gondolta magában Zoli, de nem akarta megbántani szegényt.
Jobb téma híján, elindultak Zoli törzshelyére csocsózni. Ismét felszálltak a villamosra. Az utazók újból zúgolódni kezdtek, hogy az idősek, gyerekek nem tudnak leülni, a forgatás kitölti az egész teret. Addig szidták őket, míg le nem szálltak. A riporter először meg akarta várni a következő villamost, de Zoli unszolására inkább gyalog tették meg az öt megállót.
Összefagyva érkeztek meg a füstös kocsmába. Jóska mindenképp vizezett sört akart inni. Oktávia örült, hogy rajongótáborát az értelmiségi fiatalok közt is bővítheti. Sajnos ez a látogatás sem lett kellemes. Az ottani társaság ugyanis hallani se akart a celebeket népszerűsítő műsorról, pláne nem egy bukott párt, bukott politikusáról.
– Na, húzzatok innen! – zárta le a dolgot egy nagyhangú fiatal. – Zoli, hát kikkel haverkodsz?
– Én nem… – mondta Zoli -, ez egy félreértés.
Összetörve érkezett vissza a szobájába, ahol a haverja az ágyán feküdt.
– Kik ezek veled? – kérdezte és felült.
– Nem tudom – mondta Zoli, és megpróbált az emberek és az asztal között nem elesni.
Röviden összefoglalta, amit megértett a dologból, elmesélte az egész napos viszontagságokat. Remélte, hogy segítséget kap majd régi barátjától.
– És mennyit adnak ezért az égészért? – kérdezte a haver.
– Egy százast – szólt közbe a riporter.
– Én nem lehetek benne? – kérdezett újra a haver? – Jól jönne egy kis pénz.
– Nem lehet – mondta a riporter. – De ha átadod az ágyad, kapsz egy húszast.
A haver belement, aztán mintha ott sem lett volna, eltűnt.
Zoli leült az ágyára.
– Fáradt vagyok – mondta és eldőlt-, aludhatok egy kicsit?
– Rendben – egyezett bele a riporter -, Oktávia melléd, Jóska meg mint egy hétköznapi szobatárs fekszik a másik ágyon.
Ekkor belépett Eszter, olyan arccal, amit nem lehetett korhatárba sorolni, így nem vették fel. A riporter kitessékelte a folyosóra, és vázolta, hogy ez csak egy show, Oktávia nem akar semmit Zolitól. Most csak egy mindennapos szitut akarnak bemutatni, hogy a kollégiumszobák élhetetlenül kicsik, nincs magánszféra. Jóska majd megoldja ezt is.
– Üzenem Zolinak – mondta Eszter elmenőben -, hogy addig a szemem elé ne kerüljön, míg le nem cseréli azt az egész ágyat, amiben az a ribanc feküdt.
Zoli félig ébren volt, de sem ereje, sem szava nem maradt, hogy bármit tegyen. Befordult a fal felé, és rögtön elaludt.
Álmában tíz órakor kelt, Eszter tejeskávéja várta, a büfében almát evett, Patonyi tanár úr óráján tovább szundított, majd csocsózni ment, és a nap végén elaludt egy filmen, mellkasán a barátnőjével. Arról álmodott, hogy nem léteznek celebek, és a sztárok elérhetetlen messzeségből békén hagyják az embereket. Politikust még a tévében is csak kicsiben mutatnak, az utcán csak a kocsijuk megy közel az emberekhez.