Zsákkal a hóna alatt…

Zsákkal a hóna alatt battyogott a sötét és kihalt utcán. Nem tudta rászánni magát, hogy akárcsak a közelébe is merészkedjen egy kukának. Egy hete rótta a járdákat, egy hete készült belekukucskálni a bűzcsóvákat eregető, félig nyitott tetős fekete szörny-szájakba. Mindig épp akkor fordult be valaki valamelyik sarkon, mikor éppen fel akarta emelni a félig lecsukott fedelet. Szinte bűnösnek érezte magát, ha meg-megközelített egy kapubejárót.
Ahol autók között álltak, még csak-csak. Félig takarásban nem annyira rettenetes. De ott meg azért nem mert közéjük menni, nehogy autó feltörőnek nézzék már.
Nemrég még ő is öntött beléjük szemetet. Olykor vödörből, olykor csak összefogott szájú nejlonzsákot dobott bele. Ha csámpás, öreg cipője vagy használt, de még viszonylag jó „háztartási ez-meg-az” akadt otthon, azt a kuka tetejére tette, hátha jól jönnek még valahol.
Most ilyesmi után szaglászgatott.
Eszébe jutott a sötétkék edzőcipője, amit még Balatonfüreden vett, mert otthon maradt a váltócipője, s úgy elázott, hogy zokniban kellett bemennie az áruházba. Vagy tíz évig szolgált becsületesen. Mikor már a suszter sem vállalata a talpalást, letette szerényen a ház előtt álldogáló kuka tetejére. Egy óra múlva, mikor lement kaput nyitni a – már megint nem vittem kapukulcsot – szomszédnak, már nem is volt ott. Akkor még dolgozott. Volt jó kis munkája. Igaz, nem valami gazdagsághozó, de egy könyvtári raktáros mégiscsak valahol értelmiséginek számít. A városi nagykönyvtár alagsorában dolgozott, napi többszöri fordulóval, sokszor több száz kiló könyvet mozgatott meg. Szerette a poros papírszagot, szerette az újságkötegek zizzenéseit. Minden megnyitásnál zizegtek a régi lapok. Vigyázott, nehogy egy szeletke is letörjön az öreg papírokból. Akkurátusan tologatta a mappákat a polcokon, áttenni nem volt könnyű. Pici, tapogató mozdulatokkal tolta centinként arrébb, mikor újabb köteg-halmokkal látták el, hiszen azokat is be kellett osztani a raktárban. Magányos, neki való, szöszmötölős munka volt. Biztos munkaidő, biztos kereset. Negyvennyolc évesen nem egy nagy karrier, de neki és családjának megfelelt. Kétszobás belvárosi „földszintkettőben” lakott, anyósával, feleségével és a két lányával. Afféle belvárosi úri-nyomorban. Az asszony bérszámfejtő volt az óbudai textilgyárban, az anyós néha eljárt takarítani jobb házakhoz. A lányok délután napköziben, kedden és pénteken zongoraórán, valamint egy héten egyszer eljött Mimike is, az ősz és hajlott hátú nyugdíjas tanárnő, hogy németórát adjon a bukdácsoló ikreknek. Egy osztályba jártak, egy padban is ültek. Átlaguk is egyforma volt, kettesek, hármasok. Afféle semmilyen kislányok voltak, akiket csak akkor vesznek észre az osztályban, ha verni akarnak valami ártatlant, vagy uzsonnát lopni tőle. Ötödikesek között pedig gyakori az efféle affér. Még a kötelező védőoltásról is majdnem lemaradtak, mert senki nem vette észre, hogy az öltözőben szöszmötölnek még torna után. Bár Tündike is ott tollászkodott még, de egy osztályelsőt mégiscsak keres valaki. Őt hívták, az ikreket nem. Már a nevük is szinte inkognitóban tartotta őket a sok Nikolett, Tünde, Orsolya és egyéb szentek között. Marika és Márti. Ennyi.
Aztán jött a zongoravizsga. Mártinak botfüle volt, az is marad, mondta csendesen Fux Dénes a zongoratanár, de Marikának van jövője. Az asszony viszont tovább erőltette a két lány óráit. Nem bírta elhinni, hogy Márti nem lesz a gyötrésekkel jobb és jobb, „hiszen annyit gyakorol szegénykém”. Márti lassan tele lett az egésszel. Annyira, hogy mikor anyja kísérte őket órára, egyszer csak megszökött. Álltak a villamosmegállóban, hirtelen felpattant a már tovainduló és csörömpölő sárga szörnyre és robogott is már a pillanatnyi megváltó szabadság felé. Később volt még egy szökése, amikor nagymamát kellett a piacra kísérnie. A hátsó kijáraton lelépett. Órákig nem került elő. Az öregasszony már a mentőkhöz is bement, mikor Márti sunnyogva leguggolt a bejárati ajtó elé, s várta, hogy valaki hazajöjjön már. Marika könyvtárban volt.

Körbenézett. Észrevette, hogy valaki kijön a szomszéd kapuból, és egy nagy zacskót tesz ki a kuka tetejére. Várt. Várt. Aztán végre nem jött sehonnan senki sem. Odasettenkedett, felkapta a zacskót és beleejtette a zsákba. Igyekvő léptekkel elindult. Meg sem állt a Dunapart lépcsősoráig. Ott letelepedett és kibontotta a motyót. Játékmackó és némi kinőtt bébiruha volt benne. Meg egy kicsi, világoskék hajkefe. Két ujja közé fogta – úgy látszik még nem merte a túrt holmit egész tenyérrel kézbe venni – és úgy szemlélgette, elfacsarodó szívvel, keserédesen. Az ő babakori hajkeféjéből porszívópucoló kefe lett. Anyja – megrögzött pedantéria mániás – hasznosítási programjának esett áldozatul. Talán éppen ilyen kis fényezett kék fanyelű, puhaszőrű kefécske volt. Forgatta, nézegette, majd elkezdte vele simogatni a mackó koszlott, itt-ott megkeményedett ételfoltos bundáját. Fújni kezdett a szél. Oszladozó hal bűzét, iszapszagot hozott, s a fuvallat hangja lassan kúszott sapkája alá…
A bunda már nem a mackóé volt, a kefécske öt ujjá és egy szerető tenyérré változott. A tapintás érzése befelé fordította szellemét, halk hangon szólongatni kezdte a keze mozdulatát. „Kicsi lányom, kis bogárkám! Múljék a lázad, könnyebbülj meg! Papa vigyáz rád!” Az ötéves ikrek bárányhimlősek lettek, de Márti makacsul nem akart gyógyulni. Egy fertőzés miatt húzódott tovább a magas láz, sokat hányt. Felváltva őrizték ágyát, nappal a nagyanya, délután az asszony, éjjel ő maga. Reggelenként támolyogva indult a könyvtár felé. Egyszer csúnyán megszédült a magas polcok között, s a létra fokai eltűntek talpa alól. Azóta húzza a bal lábát. Már ettől sem teljes értékű ember – gondolta, s önbizalma az évek során már csak cserepekben hevert az ágy alá seperve. Ki sem mert már nézni az ágy alól, főleg nem az ágyneműk közé, nem a puha asszonyi testre. Kata, a hűséges feleség, anya, háziasszony egyre többet túlórázott. Persze, hát a bérszámfejtőknek olykor kötelező! Egy este támolyogva jött haza. Bőre bagótól, szája szesztől volt szagos. Fehér szandálja sarka elcsempülve, ép részein csúnya zöld foltok éktelenkedtek rajta. Miként drapp szoknyáján is… Közelben volt az amfiteátrum, a főnök, a Császárkörte… A többi már ment a maga lábán, azaz ledöntve a lábról. Innen felgyorsult a világ. Hihetetlen rakétasebességgel fordult egyik oldaláról a másikra.
Széttolták a két ágyat; „átrendezzük a szobát!” elven. A lányok ötödikbe mentek.
Aztán szeptemberben új zár volt az ajtón. Görgényi elvtárs megismerkedett a leendő anyóssal, Miklós pedig két bőrönddel és egy vaskos pléddel a „földszintkettő” előtt találta magát. A válókeresetet már a könyvtár portájára kézbesítették neki, ahol a portás bátyja kiadott neki egy vaságyat a Tömő utca egyik szobakonyhás ótvarában. Négyen laktak – laktak? – ebben a putriban. Havi hatszázért ágyrajáró lehetett. Mosdani a hetedik kerületbe járt, a Dob utcából nyíló kis közfürdőbe, ahol csak csukott szemmel mert közlekedni, nehogy konfrontálódnia kelljen bármelyik tapiskezű, fogatlan rémmel. S most ilyen fogatlan rém „életnek” nézhet elébe. Itt lopták el utolsó öltönyét, s a munkába járás is egyre macerásabb lett. Közben lezajlott egy tárgyalás, ahol Katalin ott pöffeszkedett a főnökként indult új pasijával, akinek „príma ügyvéd” barátja oly zsenialitással semmizte ki. Vannak emberek, akiknek mindent lehet, akik büntetlenül marhatnak bele a másik lénybe, egy emberbe, egy érző lélekbe, egy lüktető testbe. Ügyvéd úr, Görgényi elvtárs – lassacskán már-már éppen úr – és a hátrahagyott család ízeire marcangolták. A lányokhoz havi egyszer – két óra láthatásra – jutott el. Vagyis az ajtóig. Onnan vihette el őket, s ott is kellett letenni őket. „Egy ilyen tutyimutyi jöttment ne jöjjön be a lakásba…” hallotta meg egyszer az anyósa és Katalin közötti párbeszédet, amikor épp az ajtóhoz ért.
Aztán jött az átszervezés, létszámleépítés. A bicegő raktáros és Rózsika, az adatfeldolgozó nyugdíjas, valamint Béla helyett – aki afféle könyvrestaurátorként dolgozott napi hat órában – felvettek egy fiatal, tanítóképzőt végzett asszonykát; talán épp a kerületi főnök vethetett rá szemet. Egy hónap felmondási ideje volt. Ez alatt az idő alatt folyamatosan csak keresett. Kinek kellett egy bicegő, idősödő, zűrös élettel megáldott szerencsétlen emberke, aki már szinte chaplini kopottsággal és esetlenséggel tördelte kezeit egy-egy munkamegbeszélés előtt. A postán kellett csomagoló. Négy órában. Kicsi posta, kicsi iroda, kicsi fizetés. A hónaposszoba pedig csak átjáróháznak volt jó. Rózsika segítette ki a bajból. Egy barátnőjénél szerzett neki egy sufnit, havi kétezerért. Hát, lakásnak éppen nem mondható, de mégis egyedül lehetett. Az óbudai kis udvarban – hátul a klozettok mellett – húzódott a régi mosókonyha. Ez lett az otthona. Fizetéséből csak a kislányokra költött, már volt velük cukrászdában, egyszer pedig a Margitszigeten. Istenem, a lányok… Kislányaim… Még ajándékot sem tudok adni nektek, még nyaralni sem tudunk többé együtt… Meddig fogtok vajon szóba állni velem? Meddig mondjátok még nekem azt, hogy papa? Papa? Papa!!!!!!!!!
Csendesen simogatta a mackót, szeme elrévedt a folyó felett, orrába tévedt egy kevés az éjjeli Duna jobbik illatából is. Lassan felállt, eltette a kis hajkefét, becsomagolta a mackót és lehajtott fejjel, enyhén bicegve elindult Óbuda felé…