Zsófi, a tavasz és a szerelem

Zsófi a lábát lógatta a patak parti kőfalról. Epret evett, szép, kövér szemeket, ő pedig kislányosan sovány végtagjaival kalimpált hozzá. Időnként sóhajtott és pislogott egyet-kettőt, a rend kedvéért. Tavasz volt, vitathatatlanul szikrázó, tüneményes és napfényes.
A lány türelmesen várt, és nem eredménytelenül.

A hídon át egy férfi közeledett, keskeny vállain szürke szövetkabát billegett. Arca a pallókat nézte, lelke alájuk látott, a víz mélységébe a halak és az éledező növények alá. Ahogy szabályos, hosszú lépteivel haladt – nem siklott, zötyögött – leginkább egy mérges hollóra hasonlított.

Hirtelen megállt, de nem függesztette fel a híd meglehetősen kopott fa alkatrészeinek beható vizsgálatát. Egyszerűen csak megmerevedett és nem folytatta az útját. Miután hosszú pillanatok teltek el ebben a nyugtalanító snittben, szürke kabátjának ormótlan zsebéhez kapott, sokáig, látványosan kutatott benne, majd előhalászott egy minden tekintetben hibátlan és modern mobiltelefont. Szigorú arccal füléhez emelte majd beleszólt.
– Halló, Kovács vagyok.
A készülékből jövő tárgyilagosan szakmai hang dallama magával ragadta, elvitte egy másik, kevésbé ellenséges világ felé. Felnézett, mosolygott, izgatottá vált és kigombolta a kabátját. Később le is vette, lazán átdobta a híd korlátján, amíg beszélt az ódon faanyagot piszkálta, letört egy szálkásabb darabot, és behajította a vízbe. Lábait megroggyantva, csípőjét időnként megtáncoltatva kacarászott és csak kommunikált, kommunikált és kommunikált. Megcsodálta a fák lombjain átszűrődő fényt, a patak csillogását és a halak játékát.

Mindeközben Zsófi türelmesen várakozott a kőfalon, lábát még mindig a mélybe lógatva éppen felfedezett egy apró ibolyát. Megsimogatta, becézgette, kellemes növekedésben gazdag, szép napot kívánt neki. Hosszú, világosbarna haját kisimította, majd összefogta lófarokba, hátul. Aprót kacagott, mert két gyíkocskát fedezett fel a fal oldalán, amelyek egymást kergetve ficánkoltak kőről kőre, hogy aztán újra ölelkezve hosszú pillanatokra belefeledkezhessenek az őket átjáró szerelembe. Zsófi összefűzte ápolt ujjait, fejét félrebillentve sóhajtott egy nagyot. A híd felé vetett egy hosszú, mosollyal teli pillantást és tovább várakozott.

A férfi befejezte a beszélgetést, szürke kabátját aktatáskáját tartó kezére dobta, és rugalmas léptekkel folytatta megkezdett útját. Szép, markáns arcán elégedetten húzódtak össze a kezdeti ráncok, időnként megcsóválta a fejét, de ebben nem volt semmi rosszallás, esetleg harag.

Amikor odaért a kőfalhoz, felnézett rá, erős, mogyorószín hajába belekapott a szél.
– Szia drágám, te itt? – csodálkozott jóleső, biztos tudattal.
Zsófi leugrott a kőfalról, talpára pottyant, mint egy hosszú lábú macska. Belekarolt a férjébe és biztatón mosolyogva itta annak szavait, még akkor is, ha nem értette mindet.

Tavasz, szerelem, Zsófi és napfény, a falon játszó apró gyíkok násza; boldog sugára a sárga korongnak, hogy az élet ma is szép legyen az informatikai bizniszben megolvadt férfiléleknek is.