Zuhanás

A disco épületének gyomra, mint minden szombat este, aznap is lüktetett a hangos zenétől. Mikor a fiú belépett a kopottas, fehér faajtón, megcsapta az ismerős borzongás. A színes fények ragadós szirupként olvadtak le a falakról, hogy egy pillanat múlva a körök, pontok és vonalak lázas fekélyként újra birtokukba vegyék azokat. Izzadság édeskésen parfümös gőze feszítette belülről az épületet. Odakint az út mellett álló lámpák, mint hideg csontvázak, közönyösen okádták piszkossárga fényüket az aszfaltra. Csak az ajtók és ablakok résein csendre vágyó, lopva kiszökő, tompa dübörgés hasított sebet az éjszakába.
A fiú utat tört magának a vastag emberfalon. A pulthoz érve italt kért. Arca kipirult, érezte, ahogy fekete ingének puha szövete egyre jobban a hátához tapad. Ismerős arcok villantak ki itt is, ott is az ismeretlenek közül, de épp csak egy pillanatra, hogy aztán a Mámor zsíros karja újra körülfonja derekukat és visszarántsa tűnő gőzpalotájába. A táncolók serege lassan magába szippantotta a fiút is. Ilyenkor mindig úgy érezte, része lett valaminek. Része lett a Mindenségek. A zene egyre csak tornyosult fölé, az idő csikorogva megállította vaskerekeit. A falak megnyúlni látszottak, a fények vibrálva együvé váltak, összesűrűsödtek. A színes massza, lomhán mászott ide-oda; néha lecsúszott a földre és ott vonaglott tovább, hogy azután visszamászhasson a falak fehér mázára és becsoroghasson a repedésekbe. Az alkohol kellemesen keserű páráján a fiúnak még úgy tetszett, nem is a hangfalak sikoltanak, hanem maga az épület. Mint egy óriási levágott fej, mely utolsó erejével üveg szemeit még az éjszakába fúrja és sikoltani próbál, de hangja már csak saját, bomló agyában ver visszhangot.
A sikoly távolodni tűnt és a fiú akkor saját, lassan előrelendülő karjait pillantotta meg, miközben teste úgy zuhant hátra, mintha csak a padlóból előtűnő, láthatatlan, görcsös kezek markolnák a ruháját. Látta, ahogy meztelen karjain elcsúszik a fény, látta amint néhányan ijedten fordítják felé a tekintetüket, és ketten utána kapnak, de már nem érik el. Az arcok lassan távolodni kezdtek. A fiú szája mosolyra húzódott; a zuhanást agya utolsó sebesült idegsejtjei a repülés mámorának fogták fel. Karjait széttárva, félelem nélkül zuhant a semmibe. Abba az ismeretlenbe, melyhez úgy érezte, soha nem volt még ilyen közel. Mielőtt teste a földhöz csapódott, még hallotta a kezéből kieső üvegpohár szilánkjainak csilingelését; hallotta, ahogy az üveg széttört testének éles darabkái dallamosan egymáshoz csapódnak, és saját koponyájának elfojtott reccsenése előtt még hallotta azt is, hogyan roppan össze súlyától a teste alá került néhány szilánk. Ezek voltak utolsó emlékei, mielőtt a Csend hideg ujjai bilincsként kattantak a csuklóján. A tornyosuló színes fényeket és a zene sikolyát egyszerre ragadta magával az Enyészet halálos csókja. A pompás köntösüket levetett, csupasz, fehér falakon most csak zokogás gördült végig halk visszafogottságban.
A fiú ma nem is nézte, hány tablettát vesz be. Teste a függőség bilincsébe zárva rázta nehéz láncait és követelte a Mámor leheletét…újra.
Sápadt arcára dermedt, utolsó mosolya felett nem sokkal később már egy fekete zsák zipzár fogai zárultak össze jóllakottan.