03. Szonettkoszorú – Csend és szeretet

1
Csend ül a fényben – nekem ez remény,
ha süt a Nap, és bérceken zúg a szél.
Mert mindig jó veled élni kedvesem,
a fényt csak te sugározhatod felém.

Csend ül a szélben és a napfényben,
ha szikrákat szór csendes zenével.
Hevesen ver, s lüktet fájó szívem,
ha énfelém közeledsz édesem.

Égi tüneményt nézünk minden este,
egymás mellett állunk kéz- a kézben
ragyogó csillagfényben fürödve.

Együtt hallgatjuk a mély csendet,
kérlek, maradj meg nekem örökre,
így élünk boldogan, reménykedve.

2
Így élünk mi boldogan, reménykedve:
egyszer sétáltunk ketten, jut eszembe,
néztük a csillagokat, egy nyári este,
szerelmes szavakat suttogtál nékem,

szemembe nézve halkan arra kértél:
válasszunk magunknak csillagot, mint
régen Erzsike Petőfi versében.
Felnéztem az égre, s a Göncölszekér

ragyogott felém. Kiválasztottam
a csillag legkisebb kerekét, tovább
sétáltunk, kezünket egymásba fonva

a forró nyárestén… Ha eszembe
jut fölnézni a csillagos égre,
az éj varázsát sosem feledem…

3
Az éj varázsát sosem feledhetem.
Hallom susog a szellő, érzem a nap
langy-sugarát. Lassan ébred az erdő…
Gondolatom messze szállva érzi a

jövőt. Langyos eső simogatja
az álmos ágakat, a Nap melege
élteti. Fák koronáján rügy fakad,
bimbó hasad, majd virágba borul az

erdő, akácvirágtól lehajlanak
a faágak, illatuk a tavaszi
széllel a légben messzire szállnak.

Az erdő megtelik élettel: méhek
röpködnek egyik virágól-másikra,
zsongásuk titkokat rejt magába'.

4
A zsongás titkokat rejt magába',
fák lombjai között madár dalol,
reánk a nyári napsugár ragyog,
szellő suttog, csak te és én vagyok.

Körülöttünk kis patakban víz csobog,
benne kishalak ficánkolnak, kell-e
nekünk ennél jobb? Hallgatjuk a szelő
susogását, szívünk jobban dobog.

A csend többet mesél ezer szónál,
halk zenénél. Az Esthajnal csillag
fenn az Égbolton fáradozva ballag,

enyhe szellő lengeti a fákat,
s az Égen csillagok sziporkáznak,
a Föld felé aranyrögök szállnak…

5
A Föld felé szállnak aranyrögök,
beborult reggelre a sötét Égbolt;
melletted leszek, ne félj az esőtől,
fogom a kezed, féltve őrizlek.

Fájdalom tölti be fájó szívemet,
kérlek, gyógyítsd be fájó sebeimet.
Olyan az élet, mint a nyári zápor,
hiába sóhaj, maradok csak vándor.

Mikor lesz felettünk ragyogó kék Ég?
Mit gondolsz kedves, boldog leszek még?
Úgy szeressél engem, mint valaha rég',

melletted maradok, szomorú ne légy!
Csókjaid tüzében s napsütésben
ha rád gondolok, boldogság tölt el!

6
Ha rád gondolok, boldogság tölt el,
gyere ide mellém, tőlem sose félj.
Fenn a faágon egy madár fészkel,
siess az ölembe, mely csak téged vár.

Elmúlt már a vihar, zeng a madárdal,
fényben csillan erdő, megázott a föld,
virágözön fölött puha párnás köd,
hallgassuk meg együtt, most jő a hajnal.

Szép nap virrad ránk, én szerelmesem,
csak figyeld a csendet, hunyd le két szemed,
s gondolj rám akkor, ha hajnal dereng.

Csodás nap köszönt ránk, hidd el ezt nekem:
kart-karba öltve holdvilágos éjen
boldogság felé együtt jössz velem.

7
A boldogság felé együtt jössz velem.
Sötét nappalok egyre hosszabbodnak,
sík lejtőn nesztelen szánok-síelők,
oszlopon fekete varjak kárognak.

Odakünn hó-borított táj mindenhol,
hófehér határra derült ég ragyog,
faágakon hideg jégcsapok csillognak,
a fákra meleg napsugár csókja vár.

Csendben jő a kikelet, olvad a jég,
madarak dalától lesz hangos a határ,
zöldül az erdő, felettünk kék az ég.

Kéményen fészkel a gólyamadár,
a lelkünk ujjong, szívünkben szeretet,
érezzük: tavasz lesz – nemsokára már.

8
Érezzük: tavasz lesz – nemsokára már:
rügyek pattannak a faágakon,
erdőszélén kinyílt a kankalin
estefelé halkan szól a mandolin.

Lágy szellő hajunkat legyezgeti,
sápadt arcunkat napsugár égeti.
Kék pillangók szállnak el mellettünk,
ha vasárnap templomba igyekszünk.

Szebben ragyognak fenn a csillagok,
korán hajnalban is kék ég ragyog,
talán érzik már a tavaszillatot.

Telve van a lelkünk szeretettel,
szívünk dobbanása ritmusra ver…
pezseg az élet, éltet a remény!

9
Pezseg az élet, éltet a remény,
megtalálod óhajod, ha igazán
akarod a neked legkedvesebbet;
nehéz az élet, nekem elhiheted:

Téged elveszteni, sosem akarlak,
képes lennék éretted megküzdeni,
mert ha szerelmünk lánca elszakad,
szívem talán örökre meghasad.

Csodálattal bámulom a két szemed,
nélküled az élet már nem jó nekem,
s majd' elolvadok forró szerelmedtől.

Éjjel és nappal csak rólad álmodom.
Te vagy nekem szerelmem-mindenem,
ha távol vagy, megszakad a szívem.

10
Ha távol vagy, megszakad a szívem.
Nem vagyok egyedül, hallgatom a
csendet, magamban tűnődve álomba
merülten. Lehet, nem most, régebben

éltem, gyönyörűt álmodtam: fenn a
csillagos Égen, napsütötte réten,
virágokon járva sétáltam egyedül,
és ragyogtak felettem a csillagok.

Fátyolfelhők felől halk gitárhúrja
pengett, csodás kísérő akkordok,
kedves dalaim fülembe csengenek.

Gyönyörű szólamot csendben hallgatom,
zongora hangját kísérem gitáron,
ablakomban egy kismadár dalol.

11
Ablakomban dalolt egy kismadár:
ültünk a parton, búzavirágok közt,
a nap ragyogott a fejünk fölött,
miránk forró szerelmet sugárzott.

Egymás szemébe belefeledkezve
reménykedünk boldogabb jövőbe',
a percek gyorsan múltak, nem figyelve
fittyet hánytunk az eljövő időre.

Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte…
hogy változik minden, nem érdekelt,
így maradt álom a mi szerelmünk…

mikor a napsugár ránk ragyogott,
szívünk csordultig telt érzelemmel,
boldog időket feledni nem lehet.

12
Boldog időket feledni nem lehet,
ha látom napfényben tündöklő tájat,
zöldülő mezőket, virágzó fákat,
fájó gondolatot mindjárt feledem.

Hiszem, hogy boldogság lesz a Földön,
hiszem: a borongós sötét eloszlik,
s szívekben a Fény is kivirágzik.
Tudom, és hiszek mindig a jövőben,

de ha gát takarja utat előttem,
sírva fakadok, kétségek gyötörnek,
ha nehéz napok állnak mögöttem,

hitem a boldogságtól úgy elröppen,
mint költöző madárraj, ha útra kel,
s borús idő után Nap süt felettem.

13
Borús idő után Nap süt felettem,
másként látom én már a gondokat;
elfeledem a borús rossz napokat,
és szép álmaimat szőni kezdem.

A sötétség szele gyorsan megfordul,
és szívemben a reménység kigyúl.
Örömünnepre kongnak a harangok,
a város utcáin fények kigyúlnak:

minden ablakot gyertyák díszítenek,
ünnepi ruhát öltenek az emberek,
már sötéttől többé félni nem kell.

Hallgassuk a szavát a Mi Urunknak,
mutatja mi az önzetlen szeretetet,
s Ő vezet el az örök életbe.

14
Urunk vezet el az örök életbe,
porból lettünk, s hamuból alkották
őseinket. Itt éltek elődeink
a Kárpátok alatt, mint esendőek.

Meghalunk, ha üt az utolsó óránk,
végső állomáshoz köves út vezet
oda eljutni nehéz mindenkinek.
Lelki értékünk mindenkor megmarad,

dalunk a csendről-szeretetről zengjen…
lelkünk rezdüléseiről szóljon,
mindenki titkainkra emlékezzen.

Alkossunk értéket, gyöngyszemeket,
hogy utódaink miránk majd büszkék
legyenek, s örökségnek örüljenek!

**

15. MESTERSZONETT – Csend és szeretet versére

Csend ül a fényben – nekem ez remény,
így élünk boldogan, reménykedve:
az éj varázsát sosem feledhetem,
a zsongás magában titkokat rejt.

A Föld felé aranyrögök szállnak,
ha rád gondolok, boldogság tölt el,
s a boldogság felé együtt jössz velem.
Érzem, tavasz lesz – nemsokára már:

pezseg az élet, éltet a remény,
ha távol vagy tőlem, szívem megszakad.
Egy kismadár dalolt felettünk,

boldog időket feledni nem lehet,
borús idő után kisüt a Nap,
az örök életbe Urunk vezet.

**