12. Szonettkoszorú – Nehéz sors, bánat

1. RÉMÜLTEN ÁLLOK
Ki mondja meg nekem, most mit tegyek?
A másik szobában van a telefon,
hogy zajt ne üssek, mozdulni se merek,
mert a Mobilom a konyhában van.

Ki jöhet nekem a segítségemre?
Egy betörő áll az előszobában…
Ha csoda nincs, itt mindennek vége,
nem moccan, talán érzi, hogy megláttam?

Vagy ő is épp’ úgy fél, akár csak én,
vagy még azt sem tudja, hogy mit tegyen.
Múlnak a percek, nő a rettegésem,
én meg mozdulatlan állva őt nézem.

Most lassan a tükörtől elhúzódom,
ne lásson benne a betörő engem.

2.
Ne lásson a betörő a tükörben.
A Mindenhatóhoz fohászkodom,
segítsen meg e szorult helyzetben!
Tekintetem faliórára szegzem,

hisz’ jön a postás a levelekkel!
Nem hiszek a nyitott szememnek sem,
a felismerés mar belém hirtelen
ilyen alkalommal mit kell tennem?

Előttem áll a valaha kedvesem,
arcán keserűség, könny hull szeméből,
gyerekem apja, s betörőnek hittem!
kedves órákra visszaemlékezem:

lemondásokra, megélt gondokra,
de velünk emberként élni nem tudott!

3.
Velünk emberként élni nem tudott,
lezüllött, sokszor haza részegen jött,
ránk csak gyötrődést és szégyent hozott,
gyermeke elbújt, tőle rettegett!

Órára tekintek, pár perc alig telt,
Az idő úgy múlt el a végtelenbe’.
A rémületem hosszú óráknak tűnt,
míg volt kedvesem bámul a semmibe,

de ő sem számított arra, nemcsak én,
hogy újra találkozunk a lakásban.
Rettentő félelem gyötört, mint régen,
a szemei oly’ vadul tapadtak rám,

félelmemben menedéket kerestem,
mint valaha, ha ittasan jött haza.

4. TÁMADÁS
Mint valaha, ha ittasan jött haza.
Lement a nap, az utcák már kihaltak,
miért félek? Nem tudom! Árnyalakok
körülöttem csattogtatva bujkálnak.

Alkonyat van, óvatosan lépkedek,
ki van ott? Megnézem, hátra fordulok,
És mit látok? Furkósbottal kezükben
fenyegetve követnek a suhancok

sötét ruhában surrannak utánam.
Nem szeretnék zajt csapni, jó lenne
minél előbb eltűnni. Egyre jobban
figyelnek ezek a komisz gyerekek.

Lassan el is érnek, bekerítenek,
botokkal csapkodva ijesztgetnek.

5.
Botokkal csapkodva ijesztgetnek.
Én meg haragosan rájuk nézek,
ők futásnak erednek, de meredek
az utca, én megállok, elernyedek.

A kopasz gyerekek, rám néznek és
röhögnek, botjaikkal fenyegetnek.
Felnézek a felhőkre, segítségért
esengve. Kicsit még félek, mégsem

tettem hiába, lecsap az ég villáma.
Most nekik fáj, ijedten remegnek,
a rosszcsontok fájdalmukban jajgatnak,
felgyulladtak, lángolnak a ruháik,

sietve elfutnak. Égre nézek,
örömömben könnyeim erednek.

6. Járom az utam…
A hidegtől könnyeim elerednek.
Mint szegény hajléktalan magányosan,
némán, sötét utcákon, egyedül
kóborolva, elhagyottan járom az

utam. Nem tudom miért, ez a sorsom.
nincs senki, aki e földön megszánna,
vagy engem e világon megsajnálna,
azért vagyok én ilyen boldogtalan.

Nincs, aki szánná rongyos ruhában
hidegben vacogó, boldogtalan
hajléktalan embert, már a városból
is kitoloncolták, kitől várhatná,

hogy legyen feje fölött fedél, s étke?
Kitől várja, hogy valaki szeresse?

7.
Hogy valaki szeressen, kitől várjam?
Aki úgy szeressen, mint valaha a
jó anyám, aki dajkált kiskoromban
s jó volt hozzám, nekem jó sorsom volt,

Istenem! – miért feledtél el engem?
Azért, hogy sorsom jobbra forduljon
mit tehetek?, hogy most is szeressen
valaki, s legalább kicsit jobban éljek,

mint ahogyan drága jó anyámnál
valaha régen, akkor, sok-sok éve
amikor családban, gond nélkül éltem.
Most meg milyen sors vár rám ezután?

Az utcán sem lehetek, onnan is
kiutáltak hideg-fagyos télben!

8.
Kiutáltak a hideg-fagyos télben!
Hová mehetek, hol lelek fedélre
rideg emberek közt, zord hidegben,
ócska ruhában, éhgyomorral élek.

Munkát sem kapok, hogy abból élelmet
vegyek, hiszen más szegénynek sincsen.
Ne kéne minden este, párna nélkül
éhesen, álomra hajtani fejem.

Nem könnyű azoknak sem, akik hazát
cseréltek, jobblétért kivándoroltak,
onnan visszavágynak, hogy sorsukat
majd kipihenni magyar földben tudják.

Lejárt időm, múlt az ősz, a meleg nyár,
engem már csak zord, hideg tél vár.

9. VÉGZET ÁLMA
Engem már csak a zord, hideg tél vár.
Magam vagyok, szomorún élem éltem,
őszi falevélként, mint egy vándor
földön eltaposva sötét éjjelen.

Megéreztem, hogy nekem mennem kell,
unalmas ez a hely itt, mindenem fáj…
ez a táj idegen lett körülöttem.
Nagyon szépen arra kérlek, ne hagyj el.

Álmaimból fölébredve mit láttam?
Elhagytak jó barátok, elfáradtam,
nehéz utakon jártam, jobbat vártam,
egy elhagyatott tengerben egy szigeten

engem hullámokon körbefogva
cápák lubickoltak, s rám vigyorogtak!

10. ÜLDÖZNEK
Cápák lubickoltak, s rám vigyorogtak!
Megláttam haragtól izzó szemeit,
lábam lebénult, verejtékben úsztam,
félelem fogott el, nem tudtam, mit tegyek?

Érzem, csak a csodákban bízhatom.
Sosem értettem, miért bántott engem?
Látni se akarom, szemem lehunyom.
Menekülnöm kell, már bizton érzem,

tovább már nem bírom gyalázatát.
Érzéketlen szíve fel sem foghatta,
miért viselem el sok gonoszságát?
Nem értem, eddig mért is vártam?

Már tudom, hogy nem tűrhetem tovább.
Élni akarok, magam nem hagyom!

11.
Élni akarok, magam nem hagyom!
Üldözni fog tudom, nem enged el.
Nem akarok meghalni, védem magam,
erőt veszek magamon, gyűjtöm erőm.

Arra várok, hogy kellő pillanatban
fák árnyában osonjak, éj neszétől
útnak induljak esti félhomályban;
félek a levelek zizzenésétől,

és tőle. Futok úttalan utakon,
rém üldöz, hogy utolér, attól félek.
Érzem, az erőm teljesen fogytán,
attól rettegek, amit velem tehet.

Erőt ad, hogy el kell menekülnöm,
ruhámat bokrok tüskéi tépik fel.

12.
A bokrok tüskéi tépik fel ruhám,
fáradtan lihegek, verejték elönt,
de sietnem kell, mivel utolér.
merre mehetek?, patak előttem.

Dönteni nekem nagyon gyorsan kell!
Már átugrottam, a túlpartra érek,
üldözőm lemaradt – sikerült léptem!
Ébredve ijedten körbetekintek,

már a korahajnalban gyönyörködöm.
Nyugalom és csend vesz körül engem,
nem értem azt, hová is kerültem?
Egy keresztfa áll nem messze tőlem,

rajt’ fából metszett Krisztus felfeszítve,
töviskoronától orcája vérző.

13. ÜLDÖZNEK – GÖDÖR MÉLYÉN
vérző töviskoronától orcája
mintha nyugalmat árasztana felém.
Köszöntöm, s előtte térdre borulok,
nem menekülök tovább, már nem félek,

megmentett üldözőmtől, hálát adok,
jó érzés tölt el, mert itt van velem: Ő!
Sűrű-sötét erdő mélyén kószálok
hideg éjben, időtlen-időkig.

Bokrok között botorkálva, vadak közt
érzem magam a sűrű homályban, járt
utat már nem találva, körülöttem
mindenhol üvöltözés, vad sóhaj…

Magas fák ágain vadmadárhad
rettenetes szárnycsapása húsba mar.

14.
Húsba mar Rettenetes szárnycsapása.
A kígyók lucskos sárban lábam alatt
kúsznak-tekeregnek, ugrándoznak a
varangybékák, s én bennük botladozom.

Már semmit nem látok a sötétben,
a gödör közepén, annak is lenn a
legmélyén keresem, de sehol sem
lelem meg a kiutat. Ki mondja meg

nekem, hogy ki vagyok? Lehet, nem
élő ember, csupán a fáradt-fájó
lelkem bolyong egyre a sötétben?
Sűrű fák között sehol sincs fény, hiába

bolyongok, számomra már nincs semmi
remény… nos, talán ez lenne a vég?

**

15. MESTERSZONETT
NEHÉZ SORS, BÁNAT

Ki mondja meg nekem, most mit tegyek?
A betörő a tükörben ne lásson.
Élni nem tudott velünk emberként,
s mint akkor régen, ittasan jött haza.

Botokkal csapkodva ijesztgetnek.
a hidegtől elerednek könnyeim,
kitől várjam, hogy valaki szeressen?
Kiutálnak a hideg-fagyos télben,

engem már csak a zord, hideg tél vár.
Cápák lubickolnak, s rám vigyorognak,
Magam nem hagyom, élni akarok!
bokrok tüskéi tépik fel a ruhám.

Orcája vérzik töviskoronától.
Rettenetes szárnycsapás húsba mar.
Talán ez lenne a vég? Nincs remény…
(15. sor a 14. vers utolsó sora.)