fekszem a szőnyegen, kiver a víz.
Eltűnt a sok szín, az illat s az íz,
fázom, jól esne a máglyahalál.
Félek, úgy reszketek, ölel a tél.
Mellkasomon ólom-ördög guggol.
Emlékek szakadnak rám a múltból.
Barátnak szólít a borotvaél…
Nem értem, hogy történt ez meg velem,
leszakadt rólam a jobbik felem.
Úgy érzem mindennek vége szakadt.
Túl magasra másztam, letört az ág;
– egyedül magammal – rossz társaság.
Nyöszörgök szégyenem súlya alatt.
1 hozzászólás
Remek, ütős költemény, nagyszerű – mély befejezéssel.
Üdv.Á.E.