beszorult a keskeny kapu
korhadt a kerítés
virág helyett útilapu
szederinda tüskés
orchideák ahol nyíltak
iszapos a szép tó
tündérrózsák elszáradtak
minden csupa szittyó
rózsák helyett szamártövis
ez is az is tüskés
nem mindegy hogy szépségtől is
megfoszt a felejtés
kövirózsáim elfedve
rájuk nőtt a gizgaz
liliomok eltemetve
sehol semmi illat
gyümölcs híján madár sincsen
virág híján lepkék
se színek se szépség nincsen
vigasztalan tájék
elvadulva hanyagolva
pusztul sorra minden
jelenem nincs múltam sorvad
nincsen miben hinnem
ifjúkorom álomkertjét
mikor beültettem
kicsírázó elképzelést
sorokba vetettem
nevelgettem dédelgettem
a széltől is óvtam
virágzóra nevelgettem
de boldog is voltam
aztán jöttek galád lábak
a sárba taposták
színes szőttes tarka vágyak
szirmukat lehullták
otthagytam az édenkertet
messze járok tőle
minden fűszál elfelejtett
nem haragszom érte
bezárult a keskeny kapu
korhadt a kerítés
nem vezet már arra az út
nincs arra menekvés
a lakat is rozsdás lett már
senki fel nem nyitja
nem lépek be kert sem vár rám
eltemetve titka
2023. december
6 hozzászólás
Kedves Dona!
Úgy vélem, hogy sokunk helyett írtad le ezeket a sorokat. Kevés kivételtől eltekintve, talán ifjúságunk elején szépnek álmodjuk meg az életünk és hisszük, hogy az a kert, melyet két kezünkkel gondoztunk, árnyat ad majd egykor és illatos növényeket, ámde magányosan ülünk a tűzű napon, vagy ki se megyünk, mert ahhoz sincs már kedvünk. Hát, most engem is telibe találtak soraid. Kivételesen nem foglak vígasztalni, sőt, ettől már minden csak roszabb lesz. Mert mit várhatunk az öregségtől? Mit várhatunk, ha még üdén és fiatalon is magányosak és boldogtalanok voltunk? Akik igazán szerettek, azok rég elmentek, már az én korosztályomon a sor, de lehet, hogy még azt is megnehezíti az élet, mármint a végső utat. Tudom, hogy majd megrázom magam, ahogy Te is, de most ez van.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Meglepett, hogy – szokásodtól eltérően – most nem biztatsz, nem a pozitívumot keresed ott, ahol én csak a rosszat látom. Nem akartalak magam lelkiállapotához lehúzni, bocsánat érte. Egy bizonyos kor után már ezt a dolgot ugyanúgy látjuk mindannyian. a hátralévő idő elég kilátástalan, és a múlt se vigasztal. “Mit várhatunk, ha még üdén és fiatalon is magányosak és boldogtalanok voltunk? Akik igazán szerettek, azok rég elmentek, ” Tudom, hogy nálad ez csak pillanatnyi, és megrázod magad, újra felülkerekedik az optimista éned. Azzal segítek, hogy nem folytatódik ez a ciklus, ez az utolsó darabja. Az elejétől, a lelkesebb hangvételtől eljutottam a legsötétebbig, ez a két utolsó volt a legreménytelenebb. Innen tovább már nem lehet, nem érdemes lépni, mert akkor már élni sem érdemes. Azért mégiscsak felkel minden nap az ember, és mégiscsak tovább vonszolja magát, aztán mindig lesz valahogyan.
Szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
“elvadulva hanyagolva
pusztul sorra minden
jelenem nincs múltam sorvad
nincsen miben hinnem”
Léteznek ilyen helyzetek az életben,mikor
semminek nem látjuk értelmét.Nem füt bennünket
a vágy,szemünk sötét szemüvegen keresztül nézi a dolgokat,
és különösen nem látjuk értelmét az újrakezdésnek mert
azt hisszük,úgy erezzük nincs értelme!
Nagyon szép hasonlatokba öntöted akkori érzéseidet,
a kertedet használva tárgyként lelked kiábrándulásának
bemutatására.
“bezárult a keskeny kapu
korhadt a kerítés
nem vezet már arra az út
nincs arra menekvés”
Gondoljunk arra,ha ilyen érzéshullámok jönnek,hogy
“úgy tünik!”csak úgy tünnek a dolgok egy bizonyos lelkiállapotban.
Minden kornak megvan a maga értéke.a fiatal felhevült szív
nehezebben adja meg magát a letörtségnek,de az öregségnek is
vannak remek értéktartalékjai.Az átéltböl meríthet,ahol,
ha rejtetten is akadnak szép felemelö percek!Igazából
öregség nem is létezik,az csak a beképzelés dolga.
Még él az ember mindig van oka remélni!
A keskeny kapuhoz oda kell menni és ha a lakat rozsdás,
szét kell verni és bemenni,mert mindig akad bent érdemes!
Gratulálok remek hasonlatokba csomagolt,pillanatnyilag
kissé kilátást nem látó érzéseidre!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Kedves Sailor!
Jól látod, így van pontosan: “Léteznek ilyen helyzetek az életben,mikor semminek nem látjuk értelmét.Nem fűt bennünket a vágy,szemünk sötét szemüvegen keresztül nézi a dolgokat,
és különösen nem látjuk értelmét az újrakezdésnek mert azt hisszük,úgy erezzük, nincs értelme!” Ilyenkor nincs jövő, se a múltban, se az akkori jelenben nem talál semmi vigasztalót az ember, mert lehet, hogy megvan minden kornak a maga értéke, de abban a lelkiállapotban nem látja az ember. “Igazából öregség nem is létezik, az csak beképzelés dolga.” Hát, ez érdekes, jó volna ezt a szemléletet magamévá tenni, de sajnos nem sikerül, ebben nem hiszek. A kilátástalanságból valóban lehet kivezető út, amit javasoltál, köszönöm a tanácsot: “A keskeny kapuhoz oda kell menni és ha a lakat rozsdás, szét kell verni és bemenni, mert mindig akad bent érdemes!” Megpróbálhatom.
Köszönöm a gratulációt.
Szeretettel:
Dona
Legyen szép napod!
Drága Dona,
versed a fájdalom alkímiája.
Frida Kahlo “önarcképe tövises nyaklánccal és kolibrival jutott róla eszembe”,a férje szerint korábban egy nő se varázsolt olyan kínzó költészetet vászonra, ahogy azt ő tette. Nem maradsz el Tőle…csak te szavakkal festesz..higgadt kegyetlenségű fájdalommal ami nélkülöz minden reményt.
Egy ilyen vibráló, okos, öntudatos és szenvedélyes nő mint Te,hogy tudja ennyi lemondásba, keserűségbe és szenvedésbe csomagolni magát,mártirlepelbe az érzéseit?
A lelkedet körbeölelő szederindás töviskoszorúnak ha rajtam múlna máglyahalál lenne a sorsa.
El kell ismerjem,hogy maga a vers a fájdalom–líra egyik legpáratlanabb és legszebb alkotása…érzékletes párhuzamot vonsz az elpusztuló kerted és a lelked között…Te ifjukorod álomkertjét sajnálod a virágaidat siratod:tündérrózsáidat, kövirózsáidat,liliomokat…én meg a lirai én fájdalmát.
Anno annyi örömöt okozott ez a földi édenkert..
“nevelgettem dédelgettem
a széltől is óvtam
virágzóra nevelgettem
de boldog is voltam”
Teremtsd újra és a lelked is megint kivirágzik,nem felejtettek el a fűszálak..te nem hallod meg már dallamos csilingelésüket.
bezárult a keskeny kapu
korhadt a kerítés
nem vezet már arra az út
nincs arra menekvés”
Ha nincs út akkor teremtesz:) küldjek bozótvágó kést és rozsdaoldót?:)
Minden elmúlik csak nem mindegy hogy szürkén vagy befestve az élet színeivel.
Páratlan, lenyűgöző alkotásodhoz mély elismeréssel és körülölelő szeretettel gratulálok.
M.
Drága Napfény!
Köszönöm a Frida Kahlohoz való hasonlatot, nagyon megtisztelő számomra. Már megint kicsit pirulok dicsérő szavaidat olvasva, nem érdemlem ezt a gyönyörű méltatást. Nagyon tetszik a kép: a lelkemet körülölelő szederindás töviskoszorú – gyönyörű. Ajaj, most vettem észre egy hibát azzal, hogy idézted. Nem szoktam szóismétléseket elkövetni, csak akkor, ha kifejezetten nyomatékosításra szolgál, de itt szerintem elírás történt: nincs két nevelgettem, ez így lenne: nevelgettem dédelgettem/ a széltől is óvtam/ virágzóra növesztettem/ de boldog is voltam. – Elnézést az elírásért.
Kérlek küldj bozótvágó kést és rozsdaoldót!
Na hát ez az! Pont az fáj, hogy szürkén, és hiányoznak az élet színei.
Köszönöm az elismerést és szeretetedet.
Szeretettel:
Dona