Nem vagy itt, és már nem is leszel talán,
De vannak itt, akiknek ez érthetetlen talány.
Minden, mit itt hagytál, egy helyben vár,
Nem tudhatják, hogy minden hiába már.
A fogkeféd kérdőn néz enyémre, hátha ő tudja,
Miért nem lát téged, a lazsálást már nagyon unja.
Nem értheti, mi történik, hisz csak egy tárgy,
Nekem mégis fáj látnom tehetetlen magányát.
A törölköződ szomjazik az enyém mellett,
Kiszárad lelke, hisz többé át nem ölelhet.
Nem értheti, mi az oka, hisz csak egy tárgy,
Nekem mégis fáj látnom dermesztő magányát.
A köntösöd szorosan enyémhez bújik,
Az ürességtől bánatában egyre hosszabbra nyúlik.
Nem értheti, mi zajlik itt, hisz csak egy tárgy,
Nekem mégis fáj látnom kínzó magányát.
A parfümöd szótlanul párolog ki üvegéből,
Nem bírja a várakozást, inkább kimenekül.
Nem értheti, miért hanyagolod, hisz csak egy tárgy,
Nekem mégis fáj látnom őrjítő magányát.
Mindenki kitartóan, bizakodva vár haza téged,
Van, ki jobban, van, ki kevésbé tűri a nélküled létet.
Mi mindannyian, kiket itt hagytál, várunk vissza,
Nélküled már mindenki csak a könnyeimet issza.