Láttam magunkat
Azt, amik voltunk
S lehettünk volna
Ha nem mérgezné lelkünk
Az önzés hatalma
Mely lelkünk sorsa
És lennénk most is oly
Boldogan
Mint egykor voltunk.
Befűtött szobádban
Emlékszem
Két karod közt pihentem,
Füledbe szerelmesen lihegtem,
Tartottál mint árva gyermeket
Boldog voltam, hogy
Melletted lehettek.
Láttam magunkat a bál közepén,
Ahogy lassan sétáltunk
Szerelmesen hazafelé
Őrült tánc vette ekkor kezdetét
Azt hittük mindketten,
Így tör ránk a vég.
De most már tudjuk:
Ez nem így lesz!
Egymástól távol, semmit
Nem tudva Egymásról
Így jön majd a Vén Halál,
Mikor Kettőnkre Ránk talál
4 hozzászólás
Drága Barátom
Versedet átszövi, valamilyen álom szerű misztikum, képek, mik nem történtek, de lehettek volna.Ollyan szépen írtad le az ölelő karok előidézte érzéseket, valóban, szinte árva gyermekként tudunk kedvesünk karjában kuporodni, néha úgy érezve, átölelnénk a világot.A vége szomorú, és nekem valahogy még a hátam is borsódzott.
Nagyon szép képekkel írtad meg ezt a versed is!
Szeretettel:Kriszti
Drága Barátosném!
KÖszönöm szépen ismételten építő jellegű kritikádat!
Nagyon sokat jelent számomra, mint mindíg!
Igyexem szépen írva festeni,de lesz ez még jobb is remélem!
Szeretettel Üdvözöl,
Zsolt
Tipikus nyárizsoltos szomorú, reménytelenséget sugalló vers. Tetszik!
Különösen a 2. vsz fogott meg. Tetszett! Grat!