Odalép, föléje magaslik az ember.
Rémülten megmered, megmoccanni sem mer.
Körötte a bagoly, s – odébb – a róka
meg a sas teteme hever széjjelszórva.
Köztük áll az ember, büszkén, mellet dűtve:
"Én vagyok az, ki egyszerre hármat terített le!
Nicsak, a negyedik! De hiszen ez él még!
Hogyan úszhatta meg eme három körmét?"
Mivelhogy szíve van, hát meg is sajnálja,
Hazaviszi, megeteti, gondot visel rája.
Dolgozik és lohol, míg a pocok henyél,
Nem is adná oda az bőrét emberiért!