Nem tudom magam túltenni Rajtad
A halál jéghideg keze az, mely simogat.
Hol vagy ilyenkor drága Szerelmem
Kinek karjaiban tudtam, mit ér az életem.
De nem kellett Ő nekem, Ő ezt hiszi teljesen
Elnyel engem érzem, a hűvös Végtelen.
Tán feloldozást kapok, nem csak bánatot
Mit én adtam Neked, – Te ezt mondod
Segíts engem, tarts meg karjaidban
Hadd mondjam el újra meg újra
A nagy Világnak, hogy van miért élnem
Van Egy, nagy Szerelemem nékem
Nem szomorkodni, Világot váltani vágyok
Csak Melletted élni, s átélni az álmod
Átélni az álmod, melyre azt mondtad
én vagyok
Nappalodban sétálni, éjjeledben őrizni álmod.
5 hozzászólás
Szeretnék már egyszer tőled valami vidámat olvasni! Na nem azért mert bajom van a szomorú verseiddel, csak tudni, hogy boldog is tudsz lenni.
Ja, most jutott eszembe, hogy nekem sincs olyan sok vidám versem.
Tetszik 🙂
Valóban szomorkás lett versed,
Mégis reményt éreztem benne
Bár régen íródott, így talán
Már megtörtént feloldozásod,
De ha ma is van ilyen gondod,
Kívánom; éld át azt az álmot!
Szomorú vers, de annál szebb!
Szeretettel: Rozália
Kedves Boer!
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel tudom csak mondani, ha boldog verseket szeretnél olvasni,akkor rossz helyen jársz.
Bár elárulom, épp mostanában íródnak első, igazán boldog verseim…:))
Mert épp most élem át az igazi boldogságot!
Üdv,
Zsolt
Kedves Dóra és Rozália!
Köszönöm, hogy itt voltatok, s olvastatok!
A régi álmaimat mostanság élem, örömmel jelentem Kedves Dóra!