Rabja lettem szemednek
Szomorú – szép tekintetednek.
Megláttam arcodat
Úgy érzem megszerettelek.
Ne mondj semmit
Nem is várok
Csak állok, mint
a kemény bástyák.
Hogy mások is lássák
Hogy megbabonáztál
és elvarázsoltál.
Engem: a szomorú lelket
Ki mindig valakit szeret
És soha senkit
El nem enged.
7 hozzászólás
Nekem nagyon tetszik ez a vers, mert látom magam előtt, amiről beszélsz. Gratulálok!
A szomorú lélek! Hát igen, valahogy így ismertelek meg a verseidből. 🙂
Szép!
Szép, szomorú, szomorú, szép, pedig te nem is vagy igazán szomorú alkat. Mégis, milyen szép. szomorú verseket írsz.:)
Üdv: Colhicum
Nekem is nagyon tetszik. Szerelem, bánat. Ez a kettő ihletett sok verset eddig is, és még mindig lehet újat alkotni.
Köszi az élményt!
Köszönöm szépen a kedves hozzászólásokat, s köszönöm, hogy itt jártatok!
Amint tudok, én is megyek ám!:))
Nagyon szép vers, szerelmes csodás vallomás:) Gratulálok Zsolt!:)
Köszönöm szépen Kedves Sleepwel!:)