Kavargó örvény közepén fuldoklom. Vége, nincs tovább…
Látom magam alatt a dögevők vészesen forgó hadát,
holttestek áradatát, elsüllyedt hajók ezeregy árbocát…
S akkor jössz Te! Felcsillan szemem, felém nyújtod kezed,
utána kapok, s mikor a mélybe taszítasz, mint márvány, süllyedek…
Melletted ébredek. Csak nézlek, és azon töprengek, az álom mit jelent…
Szeretlek. Gyöngéd csókot lehellek arcodra,
hozzád bújok, s alszom tovább…
S csak remélem: viszonzod még talán…
3 hozzászólás
Az álmok visszatérnek,ha ki tudod várni.Csak a csókok olvadnak el,s nem kristályosodnak újra.
Igen…bizonytalanság akkor is, amikor minden szép és jó.
Félelem attól, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk…ez valóban rémálom! Nagyon jó a versed, gratulálok!
Nagyon jó vers! Gratulálok!:)