A bohóc

Összébb húzom magamon a kabátot
Ha mégsem várna senki, hogy ne fázzak
Ne érezzem a magány hidegén
Hogy már nincs rám szüksége a világnak
Mosolyt vetettem, örömöt arattam,
De végül mégis egyedül maradtam,
Megszürkült-szomorodott ez az élet
Fakóra koptak színei a szépnek
Csörgősipkám biz’ nem a hetyke, régi,
Piros orrom csak a telet idézi
Fölrikkantani már nem is merek
Úgy, ahogy rég: Szervusztok, gyerekek!

Összébb húzom magamon a kabátot
Most is túl nagy, ahogy már ötven éve,
Könnyeket festek a szemem sarkába
S elbotlom újból a cipőm hegyébe’
De bélyeg rajtam az idő jele
És hűvös lett a nevetés szele
Én szívből játszom, mégis fennakadnak
Vad tréfáim a közöny vak falán,
S bár tapsolnak, de szívből nem kacagnak
S nem hívnak vissza a vége után
Elköszönni is csak halkan merek
Ahogyan rég: Szervusztok, gyerekek!

Összébb húzom magamon a kabátot
Piros hajam már régen hófehér
Nyugdíjba is mehetnék, de hiányzik
Hogy összeverődik sokszáz tenyér,
Hiányzik a gyerekek nevetése,
A cintányér, a trombita szava,
Hiányzik a porond, a szag, az élet,
Néma lakásba hogy menjek haza?
Hogyha majd egyszer lejár az időm,
S befogad a bohócok mennyországa
Bolond szívem verdes, mint a madár
S nem zárja többé senki kalitkába,
De nem felejtem el a múltamat:
S két felhő közt a Nap ha kinevet,
Megmozgatom a piros égi orrom,
S integetek: Szervusztok, gyerekek!