Burokba zárt levegő,
fényes, olajos, keringő
hártya csak a testem.
S csak lélegzetnyi bennem a lélek,
meghalok, ha hozzám érnek.
Dühötökre lila köpeny borul rám,
és örvény fordul, bennem árad
a hűvös, búskomor lég.
S ha elnyomtok, a lék
pára-tüsszentéssel szakad szét,
s lelkem eloszlik a szélben.
Illatos füst leszek a térben.
De ha hagytok, némán ellebegek,
s gyönyörködnek bennem szemek,
és nagyon, nagyon messze leszek,
mikor kitárt szárnyain megpihenek
az öreg Esti Csodamadárnak,
s mások csak fényeket látnak.
A buborék dalol
By Mimóza
5 hozzászólás
Gyönyörűen, kifejezően megírt sorok. Gratulálok.
Egy napvilágos találkozós kép jutott róla eszembe, amikor a lányok buborékfújó versenyt csináltak, megelevenedett ez a kép a versed hatására, köszönöm!
Hanga
Hanga, ennek örülök, nekem is pont ez jutott eszembe a versről. 🙂 Annyira szépek voltak! Poppy
Tetszik, ahogyan beleképzeled magad egy buborék “életébe”, mintegy megszemélyesítve. Ha belegondolunk, a mi életünk tartama sem sokkal több a világmindenséghez képest. S ha elnyomnak minket, mi is szétpattanunk idő előtt. Ha viszont hagynak élni, csodákra vagyunk képesek. Nekem ezt is jelenti ez a vers. Nagyon szép!
Üdv: Colhicum
Sziasztok!
Köszönöm a hozzászólásokat, nem gondoltam volna, hogy ilyen emlékeket idéz elő! Néha én is úgy érzem, hogy lebegek, ezért jött az ötlet..:)
Mimóza