A csalódás kertje
rózsákkal van telve,
mi fehér s ártatlan,
fájdalom van abban.
Tűzpiros a rózsa,
mint csalódott orca,
bús lélek fájdalma,
s büszkeség árnyalja.
Aranysárga rózsák
szirmaikban hordják
remények éveit,
hamvadnak fényeik.
Ha rózsaszín szirma,
arra az van írva:
szívek álmok szárnyán
epednek el árván.
Mindent, mi titok ma,
takarja fa lombja,
árvácska könnyet ejt,
gyöngyvirág elfelejt.
A csalódás kertje
mélyére terelne,
csipkés indák alatt
fojtogat, fojtogat…
A kerítés mögött
pipacs nyílik, vörös,
ami reád nevet,
ne félj, van ki szeret!
Nárcisznak véld magad,
mert az büszke, szabad,
s felfedez egy szempár,
forró szívébe zár…
Vess el bút, fájdalmat,
azok bús ártalmak,
hol szívek nem árvák,
új szeretőd vár rád.
A csalódás kertje
bús illattal telve,
ezt a mételyt hagyd el,
megújult szíveddel…
4 hozzászólás
Kedves Alber!
Szépen rímelő, tartalmas versed szeretettel olvastam:
Kata
Köszönöm, Kata!
A legújabb versem ez, bizony a csalódásról sok szomorú verset írtak már, én inkább vigasztaló stílusban próbáltam inkább erről írni. Hiszen ki nem csalódott soha? Van ilyen?
Szeretettel: alberth
Sajnos, de igaz, kedves Albert, hogy az élet olyan, hogy csalódásokat is át kell élnünk. Nem hiszem, hogy van olyan boldog ember, aki életében sohasem csalódott. Csak az a baj, hogy némelyik csalódást nagyon nehéz elfelejteni, sokáig fáj, fáj és fáj…
Kata
Valahol a lelkünk mélyén talán sosem tud begyógyulni… bizony így van, Kata… Ezért aztán megpróbáljuk elfelejteni… sikerül is olykor…
Üdv.: alberth