A csalogány dala /mert ő bizony énekel/

Őszintén élem mindennapjaim
maszkom fiókom mélyén hagytam,
kacagok az élet rögös útjain
saját árnyékomtól sohasem riadtam,
még néznek, rám nevetnek
emberek kikben felhőtlen bízom,
még elhiszem, hogy szeretnek
arcom senkitől el nem fordítom,
még örülök, ha szép a szó
s fénylőn fehér a leesett hó.

De egye jobban irányít már életem
felhős ég alatt sirató,
maszkom néha kezembe veszem
de még arcomra nem való,
már észre sem vesznek, nem néznek
most minden oly halovány,
lehet már engem nem is szeretnek
a hó alatti árva csalogányt,
most messzire hajítom mindenem
egy új remény fénylő hajnalán.