A csend szava

Újra hallgatom a csendet, újra figyelem halk szavát,
Hátha megsúgja a szerelem szertefoszló édes nyomát.
Elvesztem, s ahogy a tegnap útja köddé vált álmaimban,
Lassan végez velem e boldogság halálos, ölelő karjaiban.

Talán nem dobban már a szíved ha lehunyod nekem a szemed,
Talán ellobbant a tűz s nem égeti gyengédség érintésre kezed,
Talán a távolság győzött, vagy elragadott tőlem az élet-forgatag,
Talán elvesztetted a hited s imáid nem tartják védő pajzsukat.

Akár a napfényre nyíló kerti virág, érted vártam a holnapot,
Mikor átöleltelek tudtam, éreztem hogy itthon vagyok.
De varázsütésre elalszik az élet s gyászolnak az ablakok,
Hozzám már nem süt be a hold, mert nem nekünk ragyog.